Szőjük, fűzzük életünk hálóját, mint egy serény, kalandokra éhes pók, de mindannyiunk életében van egy biztos pont: nekem Te, Apa, számodra pedig a Duna.
Kislánykorom óta tudom, hogyha igazán nagy a baj, nem szólsz, nem kiabálsz, hanem lemész a Dunára. Ha boldog voltál és meg akartad élni a szabadságodat, beültél a csónakba, és mint sirály az eget, úgy szelted a lágy, zöld hullámokat. Elmerültél a természet szépségében, életre hívtad a régi, megfakult, de kopottan is ragyogó emlékeket.
Hiszen a Duna Te vagy. Elrobogtak az évek, versenyt futottak az évtizedek. A kazetta már rég a B oldalt játssza, de amikor lassuló, bizonytalan lépteiddel leviszed a karosszéked a Dunába, szemed újra visszanyeri régi csillogását. Megszűnnek a problémák, újra kicsattansz az egészségtől és izzik körülötted ifjúkorod adrenalin csóvája. Hiába tiltakozol, kár tagadnod, Te a vízen, a vízben vagy önmagad. Hiszen a szülői ház is a vízpart fölé magasodva hirdeti, hogy a Te várad, a Te világítótornyod, amely elvezet életed tengerén.
Emlékszel? Amikor vízisíeltél, sírva sikítottam a parton, úgy féltettelek! Hányszor eszembe jut a kirándulás, amikor Papa szigetet nevezett el rólam a Dunán; büszkén kóstolgattátok a szavakat, mint a zamatos bort: Szandra-sziget. Emlékszel a sok kalandra, az órák hosszán át tartó csónakázásokra? Számtalanszor úsztunk együtt; én voltam a hal, Te a kopoltyú. Egyszerre vagy számomra az életet jelentő víz és a légzést biztosító szerv.
… és még mindig a partról nézlek és sírok, mert féltelek.
