November közepe volt. Hogy milyen nap, azt nem tudom, csak azt, hogy este. Édesanyám tartotta a kezében a telefont, édesapám vezetett hazafelé az orvostól, s akkor, a nagy csend után, egyszer csak azt mondták, tudják, hogy most nem fér bele, de a hétvégén haza kellene jönnünk. Hazamentünk. Ide-oda imbolyogva sodródni, ahogy a farönkök szoktak a nicki műgátnál, ha árad a Rába, és sebesen viszi magával a hordalékot.
Kicsiként, a partról a vizet vizsgálva azt kérdeztem apától: te tudod, hova megy? A Mosoni-Dunába – válaszolta. Folytatta is, hogy értsem, miről van szó, de bevallom, nem figyeltem oda. Furcsa, félelmetes érzéssel töltött el a tudat, hogy a hasábok ott úsznak megállíthatatlanul, és hiába kérdik, nekik senki sem mondja meg, merre tartanak, mikor érnek oda, épségben odaérnek-e egyáltalán. Valahogy így éreztem magam akkor novemberben, és így érzem azóta is.
Kolonoszkópia, polip, tumor, metasztázis, kreatinin, limfocita, sztóma – ha ezekről kérdezek, kapok választ, ezek már ismerős szavak. De azt senki sem mondja meg, merre tartunk, mikor érünk oda, épségben odaérünk-e egyáltalán, pedig most általam sosem látott módon árad a Rába.
