Néha csak így ülök itt, a vízben. A folyót bámulom. Merthogy könyvet, képernyőt már nem vagyok hajlandó.
Szóval, csak ülök így, itt, az estévé sűrűsödő, nyári hangok között. Alkonyodik. Az ég tiszta, messzi és üres. Egy hajó köhög fölfelé a folyón. Két-három utas könyököl a korláton. Ők is kirándulni szeretnének a gondolataikból. Nem másik utazás hiányzik nekik, hanem a kaland. Nem a minél távolabbra, hanem a hogy is van ez.
Alattunk halkan, hömpölyögve sárgállik a folyó. Ez a folyton lefelé épülő út, amelyik valahol ered, de ugyanabban a pillanatban valahol véget ér, a szomszédainktól is inkább elválaszt immár, semhogy összekötne velük. De rég elmállott követ, rég lehullott esőt, rég kidőlt fát hoz, olyan idők darabjait, amelyek voltaképpen már nem is léteznek.
Azt mondják, pár éve nagybeteg volt. Furcsán bugyborékolt a víz, a horgászok kevesebb halat fogtak, és a nagyhajlatnál, a nyár végén, a rákok a partra másztak valami elől.
A folyóról töprengek a vízben, meg az időről.
– Ugyan apám – pöröl a lányom – mit baszakodik itten, a végén még rosszul lesz nekem megint – mondja.
És a hajó elindul az emlékeim zátonyai között vissza.
Nem sietek.
Hátha valami megoldás evezne ott felém.
