A fiatal sebészorvos szenvtelen arccal közölte, hogy már csak pár hónapja van hátra.
– Sajnos a daganat nagyobbnak bizonyult, mint hittük. Áttétet is találtunk, a máján és a veséjén.
Az öreget nem lepte meg a hír. Régóta érezte, valami nem stimmel odabent. Egyre kevesebbet evett, nem esett már jól neki az étel. Csak fogyott-fogyott az ereje. A testsúlya is, igaz, alig észrevehető mértékben.
– Kérem, a lányomnak ne árulja el, nem szeretném, hogy szomorúságban teljen el az a kis idő! – Győzködte a doktort.
A sebész rendes ember volt – a borítékot sem fogadta el –, amikor hazavitték az öreget, szólt, hogy gondosan cseréljék a kötést, és vigyázzanak, nehogy víz érje a sebet.
Már csak egy kívánsága volt, szerette volna megérni a nyarat, hogy utoljára megfürödjön a kis tóban, amelynek partján a víkendházuk állt. Annyi szép emlék kötötte oda, még egyszer érezni akarta a víz illatát, hallani a nádas susogását.
– Szó sem lehet róla! – Mondta a lánya. – Még vizet kap a seb! Kitesszük a partra azt a régi fotelt, abban majd szépen elüldögélsz.
Egyik délelőtt, amikor a lányának be kellett mennie a városba, úgy érezte, visszatért az ereje. Megfogta a fotelt, és bevonszolta a part menti sekélyesbe.
Beleereszkedett. Élvezte a víz hűvösét, ahogy a bokáját nyaldosta. Tekintete a távolba révedt, figyelte a tó felszínére leszálló hattyúkat.
Boldog volt. A békés mosoly még akkor is ott ült az arcán, amikor alkonyatkor rátaláltak a keszegezni érkező horgászok.
