A fiatal sebészorvos szenvtelen arccal közölte, hogy már csak pár hónapja van hátra.

– Sajnos a daganat nagyobbnak bizonyult, mint hittük. Áttétet is találtunk, a máján és a veséjén.

Az öreget nem lepte meg a hír. Régóta érezte, valami nem stimmel odabent. Egyre kevesebbet evett, nem esett már jól neki az étel. Csak fogyott-fogyott az ereje. A testsúlya is, igaz, alig észrevehető mértékben. 

– Kérem, a lányomnak ne árulja el, nem szeretném, hogy szomorúságban teljen el az a kis idő! –  Győzködte a doktort.

A sebész rendes ember volt – a borítékot sem fogadta el –, amikor hazavitték az öreget, szólt, hogy gondosan cseréljék a kötést, és vigyázzanak, nehogy víz érje a sebet.

Már csak egy kívánsága volt, szerette volna megérni a nyarat, hogy utoljára megfürödjön a kis tóban, amelynek partján a víkendházuk állt. Annyi szép emlék kötötte oda, még egyszer érezni akarta a víz illatát, hallani a nádas susogását.

– Szó sem lehet róla! – Mondta a lánya. – Még vizet kap a seb! Kitesszük a partra azt a régi fotelt, abban majd szépen elüldögélsz.

Egyik délelőtt, amikor a lányának be kellett mennie a városba, úgy érezte, visszatért az ereje. Megfogta a fotelt, és bevonszolta a part menti sekélyesbe. 

Beleereszkedett. Élvezte a víz hűvösét, ahogy a bokáját nyaldosta. Tekintete a távolba révedt, figyelte a tó felszínére leszálló hattyúkat.

Boldog volt. A békés mosoly még akkor is ott ült az arcán, amikor alkonyatkor rátaláltak a keszegezni érkező horgászok.