Amikor anyám lenyomta a szobám ajtaján a kilincset, én már ki is pattantam az ágyból, nem kellett magyarázni semmit sem. Öt óra volt, indulnunk kellett. Igyekezzünk, szólt oda néha, és én olyankor gyorsabban tekertem a faluból kivezető úton, gyorsabban a kukoricásba gyúrt  szomjúságában megtikkadt földúton, amely a tóhoz vezetett  Húsz perc biciklizés után megérkeztünk, látszott már apám zöld kocsija a nádas szélén, kivehető volt vékony,  napról napra  fogyó alakja a vízparton, ahogy a székében ült. Aztán hirtelen megfeszült a húr, kapás volt,  apám felugrott , erős mozdulatokkal  tekerte vissza a húrt, néha megállt, fárasztotta a halat, éreztem  a harcot onnét a kukoricásból, ahol a száradó  levelek  takaróból éles késekké változtak a melegben. Sikerült, kifogott egy nagy pontyot. Állt apám  térdig a vízben, kiszedte  a horgot a hal szájából, majd felemelte, hosszan a szemébe nézett és  visszaengedte a tóba.  Dühös lettem hirtelen, szerettem volna rákiáltani, mert otthon mindig azt mondja békés boldog arccal, hogy megint nem volt kapás gyerekek. Anyám vállát böködtem, csináljon már valamit, megint nem lesz hal, így megy ez ezek szerint évek óta már, de anyám  nem mozdult, csak mosollyal az arcán és könnyekkel a szemében bámulta apámat, akibe újra beleszeretett abban a pillanatban, s végül azt súgta a fülembe, hogy hazafelé megállunk a Misi bácsinál harcsáért, had főzhessen végre az apunak  egy finom harcsapaprikást egy olyan halból, amelynek nem kellett a szemébe néznie.