Az egész a nyugdíjazásom utáni napokban kezdődött, amikor a szomszédoktól megkaptam az első bambusztöveket. –  Persze, teljesen igénytelen – mondták – ültesd nyugodtan bárhova. Aztán ebből a kis gyökérből, meg rügyből pillanatok alatt átláthatatlan erdő lett. A nádrengeteg alatt aztán lassan kezdett elmocsarasodni, a nyár elején megjelentek a moszkitók és éjszakánként egzotikus madarak rikoltozása hallatszott. Ha boltba indultam, macsétával kellett utat vágnom, egy alkalommal pedig a postás tűnt el egy hétre a bozótosban. Állítólag fejvadászok tartották fogva, de én esküszöm rá, hogy megint többet ivott a kelleténél, és így próbálta menteni magát. Az őserdő kiirthatatlanul behálózott mindent. Mások persze csak gaznak, kuplerájnak mondták, de én rögtön megláttam a lehetőséget: ha kiirtani nem lehet, hát fejleszteni, ápolni kell. Sós vizet melegítettem, pipettával jártam, csepegtettem, kész is lett a Pamukkale. Alatta sóbarlang lesz, ahol aztán az irigyeim kedvükre sóhajtozhatnak, összekötve a kellemest a hasznossal. Rendeltem flamingókat és vízibivalyt, ültetvényes teraszok sorakoznak ameddig a szem ellát: cukornád és rizs (titkon remélem, hogy idén lejön az összes unokám, hiszen egyedül nem fogok elbírni mindennel). Fáradságos munkával artézi kutat fúrtam a talajvízig – no meg persze a vízművek csövéig – és így került kialakításra ez a csodálatos tengerszem. Ja, és a pálmafák, azok ott lesznek valahol jobbra.