– Le akarlak fotózni.
– Engem, kislányom? Ne hülyéskedj!
– De, nagyon szeretném. És szeretném, ha látszana az is.
– Ne már! Fényképezz le egy idegent. Annyi más embernek van nálam nagyobb baja, ha dráma kell. Miért tennél meg engem nyomoroncnak? Tudod, hogy megérhetem ezekkel a száz évet is!
– Hallgass meg, kérlek! Hány szerettünk van, akik hosszú évek óta szégyellik, amivé lettek? Nem örökíthetjük meg őket, nem akarják, hogy így emlékezzünk rájuk. Pedig mi szeretjük őket, egészben, ahogy vannak. És gyakran ilyenkor kerülünk a legközelebb hozzájuk. Aztán egyszer meghalnak, és csupa régi kép marad róluk. Annak a képe pedig elvész, akit olyan jól ismertünk. A te képed lehetne az emlékműve az összes ilyen el nem kattintott fotónak. Ezért fontos, hogy te legyél a képen, ne egy idegen.
– Kezdem érteni. Nem lesz csöpögős?
– Dehogy, nagyjából kitaláltam. Alkonyatot szeretnék, de nem a rózsaszín fajtát, hanem amikor már kialusznak a színek. Az ég fakó lesz, a fák sötétek.
– Ne legyek szánalmas se, kislányom!
– Megőrzöm a méltóságodat, különben nincs is értelme. Ülhetnél egy széken, középen, akár egy trónuson. És nem lesz kiemelve az. Csak ott lesz, mert hozzád tartozik. Ja, és a nemes arcéled is látszani fog.
– Jó vicc! Mi lenne, ha kimennénk a partra, és ott? Úgy érthető lenne, miért nincs rajtam póló.
– Szuper! Olyat szerettem volna, ahol élvezed az életet. Ahol tökre élsz. A bőröd életszínű lesz a szürke víz előtt, már látom is magam előtt.
– Akkor gyerünk! Remélem, nem lesz sok szúnyog.
