De jó lett volna, ha öregkorára megnyugvást talál. Kiül a partra, kedvenc időtöltésének, a horgászatnak hódol, és míg várja a kapást, lassan elszenderedik. Leszáll az este, elgémberedik a nyaka, zsibbadnak lábai, és szúnyogok zizzennek karjain. A csalit már rég lelopták, a horog üresen ring a vízben. Ma sem eszünk halat. De mégis! Ahogy nézi a naplementét, simítja haját a szél, belógatja lábát a vízbe, vagy hűsítőképpen megmártózik a sekélyben, olyan nyugodt minden. De jó lett volna! A bérházból kiszabadulva, élvezni a természetet, a csendet, a lombok susogását, őszi színeit, hullását, a vízparti házikó báját, és a folyót. De jó lett volna!  Lassan megállt volna az idő, mosta- mosta volna lábát a víz, és ahogy eggyé válnak, együtt szaladnak hegyek, völgyek között, erdők sűrűjén át, érzi a megfoghatatlan összekötő kapcsot Föld és Ég, Ember és Föld között. Ringani az idő tengelyén, elrévedni, tervezni, vagy hagyni, cammogni a percet, de jó lett volna! De jó lett volna, ha a dolgos évek után jut még pár falat, cseppnyi béke, és a miértekre megtalálni a választ, lett volna mód. Ha az élet célja nem csak a létezés maga, nem csupán tej, kenyér, vagy vacsora. Ha lenne másik út! Ha lett volna másik út, de jó lett volna! De jó lett volna, ha egy rög nem állja útját a folyamnak, és a légvétel szabad! Ha az a rög nem vetődik útjába az emberi létnek, s nem küld az enyészetnek! De jó lett volna, ha az a rög, mit kezünkbe fogtunk, nem koppan a koporsón.