Egyszer úgyis megteszem! Megcsinálom, Istenuccse! Ha majd elegem lesz mindenből, akkor.
Fogom a karosszékemet és begyalogolok.
Nem fog érdekelni, hogy mit gondolnak.
Leülök majd, nézem a vizet, talpam alatt a folyami kavicsok puha, hideg érintése.
El-elúszik egy bátrabb kis hal a lábam mellett, vadkacsák is megközelítenek, hátha dobok nekik valamit.
A Jóska meg csak bólint majd a szomszédból, hogy - Egészségére szomszéd! Hát megcsinálta!"
Sose gondoltam volna, hogy végül mégis…
Amikor az ember melózik, küzd, hogy egyről a kettőre jusson, nem tűnt valóságosnak, hiába hajtogattam, hogy elegem van, megyek a székkel a vízbe. Sosem tettem.
Miért is tettem volna? Várt a holnap, az új bajok, amiket meg kell oldani.
A bajok csak jöttek. A világ meg kezdett kiürülni körülöttem.
A lányom Angliába ment idénymunkára, aztán ottragadt. Unokám is van, de csak telefonon hallottam a hangját Karácsonykor. Polla. 2 éves. Annyit mondott: "Papa". Lányom mondta neki, hogy ezt mondja. Nem fogta fel, hogy mit jelent az, hogy Papa. Nem tudja, hogy ki az valójában.
Némán könnyeztem.
Nem mondtuk el nekik.
Kiürül a falu.
Úgy tűnik, én következem.
Terka egész nap magában zokog. De amikor rám néz, mindig azt mondja, meggyógyulsz, ne félj!
Nem félek. Attól nem. Csak attól, nehogy elveszítsem a méltóságomat a szenvedések közepette.
Megkértem Tecát, hogy fotózzon le. Elküldjük majd a képet nekik, miután…
Ez lesz a búcsú. Így akartam.
Láthatják, hogy méltóságteljesen néztem szembe vele.
Mert megcsinálta apa. Papa.
