Egyszer úgyis megteszem! Megcsinálom, Istenuccse! Ha majd elegem lesz mindenből, akkor.

Fogom a karosszékemet és begyalogolok.

Nem fog érdekelni, hogy mit gondolnak.

Leülök majd, nézem a vizet, talpam alatt a folyami kavicsok puha, hideg érintése.

El-elúszik egy bátrabb kis hal a lábam mellett, vadkacsák is megközelítenek, hátha dobok nekik valamit.

A Jóska meg csak bólint majd a szomszédból, hogy - Egészségére szomszéd! Hát megcsinálta!"

Sose gondoltam volna, hogy végül mégis…

Amikor az ember melózik, küzd, hogy egyről a kettőre jusson, nem tűnt valóságosnak, hiába hajtogattam, hogy elegem van, megyek a székkel a vízbe. Sosem tettem.

Miért is tettem volna? Várt a holnap, az új bajok, amiket meg kell oldani.

A bajok csak jöttek. A világ meg kezdett kiürülni körülöttem. 

A lányom Angliába ment idénymunkára, aztán ottragadt. Unokám is van, de csak telefonon hallottam a hangját Karácsonykor. Polla. 2 éves. Annyit mondott: "Papa". Lányom mondta neki, hogy ezt mondja. Nem fogta fel, hogy mit jelent az, hogy Papa. Nem tudja, hogy ki az valójában. 

Némán könnyeztem. 

Nem mondtuk el nekik.

Kiürül a falu.

Úgy tűnik, én következem.

Terka egész nap magában zokog. De amikor rám néz, mindig azt mondja, meggyógyulsz, ne félj!

Nem félek. Attól nem. Csak attól, nehogy elveszítsem a méltóságomat a szenvedések közepette.

Megkértem Tecát, hogy fotózzon le. Elküldjük majd a képet nekik, miután…

Ez lesz a búcsú. Így akartam.

Láthatják, hogy méltóságteljesen néztem szembe vele.

Mert megcsinálta apa. Papa.