Itt kértem meg a kezed, a vízparton. Emlékszel? Ezer szúnyog csípett közben, én pedig ott térdeltem remegve előtted az iszapban, s vártam, hogy igent mondj nekem. Nem mertem vakarózni, nehogy nemet mondjál!

De te igent mondtál, nevetve. A sáros térdeimre tapadt kavicsok és a sok apró piros szúnyogcsípés ellenére is engem akartál társadnak. Aztán összeházasodtunk, lettek gyermekeink, férj lettem és apa. Lett otthonunk, lett életünk, lettek álmaink. Minden apró ránc az arcunkon egy közös élményről mesélt. 

És azóta is, minden évben itt ünnepeltük az évfordulónkat, a vízparton, ezer szúnyog násztánca közepette.

Már három éve, hogy elmentél és itt hagytál engem ezen a világon. Már nem vagyok férj, „csak” apa. 

De én azóta is minden évben kijövök ide, a vízpartra, hogy megünnepeljem az évfordulónkat, a szúnyogok gyűrűjében. 

És bár nemrég megműtöttek, a diagnózis szerint végstádiumban vagyok, hamarosan megyek utánad. 

Idén, mintha az ég is ezt az évet siratná, a sok esőtől megáradt a folyó, én mégis itt vagyok, hogy utoljára megünnepeljem az évfordulónkat veled, a szúnyogok között.

Hamarosan találkozunk, és hamarosan újra együtt ünnepeljük az évfordulónkat az égi szúnyogok örök álmában.