az incidens óta,

                                     elhalványul a veszély arca, immáron ösztönné és feszültséggé válik a halálos fenyegetés, a tömjén illatú szentség megőrzése, s mi meg mitózissal osztódunk, hiszen négy fekete egyenruha helyett már nyolc, tíz fekete egyenruha menetel árnyként, névtelenül, tekintélyt parancsolva, ám a Szent Atya körül csupán vészjósló béklyóvá mosódunk össze, semmi mássá, számunk van, és irányunk merre álljunk, merre nézzünk; mert nézni kell is, folyamatosan, szüntelenül, retinát meresztve, hogy aztán szivárványhártya-gyulladás legyen a Vatikán szolgálói között a leggyakrabban előforduló betegség, s ezzel együtt munka volt ez is, ki-ki hogyan tekint rá, s bár én mindig mondom, hogy ha már a papi szemináriumot otthagytam, s árulásomért egy életen át törlesztenem kell az adósságomat, az életemmel, a testemmel, s bár én nem lehetek soha kenyér és bor, maradok hús és vér, de mindegy is, ez számomra nem csak munka, nem is hivatás, ahogy akkoriban utaltam rá, amikor elkezdtem, hanem ez bizony áldozat és szentség, igen, áldozati bárány vagyok, vagyis leszek abban a pillanatban, mikor egy őrült, egy ámokfutó fegyverével kiemelkedik a hívők áhítatos tengeréből, és én, az elkárhozott golyó elé vetem majd magam, mohón, vakon, reszketve engedem beteljesülni végzetemet, hogy utolsó leheletem a Szent Atya kezét érintse, s hogy groteszk szoborcsoporttá egybeforrva visszaadjam azt Istennek, amit önző módon,   

én elvettem tőle