Erika rémálma egyben a rögeszméje is, akit Michael Cristnek hívnak. A fiú a pasija bátyja, aki jóképű, kisportolt és a lány félelmetesnek tartja. Michael pedig ezt pontosan tudja. Ráadásul azt is érzi, hogy a lány minden gondolata körülötte forog. Penelope Douglas Megrontva - Az Ördög Éjszakája című regényében mindkettejük nézőpontját követhetjük párhuzamosan. Olvass bele a BookTok-szenzációba!
Penelope Douglas: Corrupt – Megrontva
1. FEJEZET
ERIKA
Ő BIZTOSAN NEM LESZ ITT. Semmi oka nem lenne rá, hogy megjelenjen a bátyja búcsúztatóján, hiszen ki nem állhatták egymást, úgyhogy…
Nem, nem lesz itt.
Feltűrtem a vékony pulóverem ujját, és besiettem a Crist-ház bejárati ajtaján. Gyors léptekkel áthaladtam az előcsarnokon, egyenesen a lépcső felé tartva. A szemem sarkából láttam a komornyikot, amint befordult a folyosóra, de nem álltam meg.
– Miss Fane! – kiáltott utánam. – Sokat késett!
– Igen, tudom.
– Mrs. Crist már kereste önt – figyelmeztetett.
Erre felvontam a szemöldökömet, és azon nyomban megtorpantam. Megfordultam, és a korlát felett a szemébe néztem.
– Valóban?
Meglepődve néztem rá, ő pedig – úgy láttam, bosszúsan – összepréselte a száját.
– Ő küldött ide, hogy keressem meg önt.
Erre önkéntelenül is elmosolyodtam, áthajoltam a korláton, és gyorsan csókot nyomtam a homlokára.
– Nos, itt vagyok! – biztosítottam róla. – Most már folytathatja a fontos teendőit.
Megfordultam, és felmentem a lépcsőn, miközben már hallottam a halk zenét, ami a teraszon rendezett partin szólt. Erősen kételkedtem benne, hogy Delia Crist, aki az édesanyám legjobb barátnője és Thunder Bay, a mi kis keleti parti városunk matriarchája, azzal töltené a drága idejét, hogy engem keressen.
– A ruhája az ágyán van! – kiáltott utánam a komornyik, amikor befordultam a sarkon. Bosszús sóhajtással fújtam egyet, és miközben elindultam a gyér megvilágítású folyosón, magam elé dünnyögtem:
– Köszönöm, Edward.
Nem volt szükségem új ruhára. Már több olyan darab is volt a ruhatáramban, amit eddig csak egyetlen alkalommal viseltem, és most, tizenkilenc évesen, nyilván el tudtam dönteni, mikor mit vegyek fel. No, nem mintha ő itt lenne, és láthatná. Bár, ha itt is lenne, akkor sem nézne rám. Nem, valójában hálásnak kellene lennem.
Mrs. Crist gondolt rám, és kedves gesztus volt tőle, hogy gondoskodott arról, hogy legyen megfelelő ruhám, amit felvehetek.
A homok vékony rétegben tapadt a vádlimra és a lábfejemre. Megtapogattam a kényelmes farmersortom, hogy felmérjem, mennyire lettem vizes a parton. Nem kellene lezuhanyoznom? Dehogy, már így is késésben vagyok. A fenébe is!
Miután beléptem a szobámba – amelyet Cristék bocsátottak a rendelkezésemre arra az esetre, ha itt maradok éjszakára –, megláttam a szexi fehér koktélruhát az ágyra odakészített darabok között, és azonnal elkezdtem vetkőzni. A vékony spagettipánt egyáltalán nem tartotta meg a mellem, de a ruha tökéletesen állt rajtam. A testemhez simult, és sötétebbnek mutatta a bőrömet, mint amilyen valójában volt. Mrs. Cristnek fantasztikus ízlése van, és mégiscsak jó megoldásnak bizonyult, hogy bekészíttette nekem ezt a ruhát. Túlságosan lekötötte a figyelmemet a készülődés másnapra, a főiskolára, így nem is foglalkoztam a kérdéssel, mit vegyek fel ma este.
Besiettem a fürdőszobába, a vádlimról és a lábfejemről lemostam a homokot, ami séta közben tapadt rám, majd gyorsan kifésültem hosszú, szőke tincseimet, és felraktam egy kis szájfényt. Visszasiettem a hálószobába, felkaptam a barna színű, pántos, magassarkú cipőt, ami a ruha mellé volt készítve, majd kisiettem az előszobába, és lefutottam a lépcsőn.
Tizenkét óra volt még hátra.
A szívem egyre hevesebben kalapált, miközben végigkocogtam az előcsarnokon a ház hátsó traktusa felé. Holnap ilyenkor már egyedül leszek, mint a kisujjam – se anya, se Cristék, se az emlékeim nem lesznek velem… És ami a legfontosabb, nem kellene azon tépelődnöm, abban reménykednem vagy attól rettegnem, hogy találkozni fogok vele. Ahogyan nem lenne szabad boldogsággal vegyes gyötrelmet éreznem sem. Nem bizony. Úgy éreztem, a legszívesebben kinyújtanám a karomat, és elkezdenék körbe-körbeforogni, anélkül, hogy egyetlen ismerősömhöz is hozzáérnék közben.
Forróságot éreztem a mellkasomban, bár nem tudtam, hogy félelem vagy izgalom volt-e, ami átjárt, mindenesetre készen álltam. Készen álltam arra, hogy mindent magam mögött hagyjak. Egy kis időre legalábbis.
Jobbra fordultam, megkerültem a konyhákat – az egyiket mindennapi használatra tartották fenn, a mellette lévő másikat a partiszervezőknek –, és a nagy ház oldalán kialakított télikert felé vettem az irányt. Kinyitottam a dupla ajtókat, beléptem a hatalmas, kerámiacsempével burkolt helyiségbe, amelynek fala és mennyezete is üvegből készült. Azon nyomban éreztem, mennyivel melegebb van itt. A párás hőség áthatolt a ruhám anyagán, ami rátapadt a testemre.
Fák emelkedtek felettem és körülöttem ebben a csöndes, sötét helyiségben, ahol csak a fejem feletti ablakokon át beszűrődő holdfény világított.
Mélyen magamba szívtam a pálmák, orchideák, liliomok, ibolyák és hibiszkuszok édes illatát, ami édesanyám szekrényére emlékeztetett: annak belsejében a kabátjaiban és sáljaiban elraktározódott parfümök illata keveredett a levegőben.
Balra fordultam, majd megálltam a teraszra nyíló üvegajtónál, és belebújtam a magassarkú cipőmbe, miközben a vendégsereget pásztáztam. Tizenkét óra. Aztán felegyenesedtem, hátranyúltam, megmarkoltam néhány tincsemet, hogy előrehulljon a vállam elé, és eltakarja a nyakam bal oldalát.
A bátyjával ellentétben Trevor biztosan itt lesz ma este, és ő nem szereti látni a sebhelyemet.
– Kisasszony! – szólított meg egy pincér, odalépve mellém, kezében egy tálcával.
Elmosolyodtam, és elvettem tőle az egyik kristálypoharat, biztos voltam benne, hogy Tom Collins koktél.
– Köszönöm.
A halványsárga ital Mr. és Mrs. Crist kedvence volt, ezért ragaszkodtak hozzá, hogy a pincérek körbekínálják.
A pincér odébb állt, hogy a többi vendéget is kiszolgálja, én azonban ott maradtam a helyemen, és onnan pásztáztam végig a vendégsereget. Levelek libegtek az ágakon, a csöndes szellő még magával hozta a nappali hőség levegőjét, miközben felmértem a vendégsereget. Mindannyian az alkalomhoz illő koktélruhát vagy öltönyt viseltek.
Minden tökéletes. Makulátlan. A fák között elhelyezett lámpák és a fehér mellényt viselő kiszolgálószemélyzet. A kristálykék medence az úszógyertyákkal. A hölgyvendégek gyűrűin és nyakláncain megmegcsillanó fény.
Minden tökéletesnek tűnt, amikor végigpillantottam az embereken és a családokon, akik között felnőttem, láttam a vagyonukat és a dizájnerruháikat, de gyakran láttam a festékréteget is, amit azért kentek fel, hogy a korhadó fát megpróbálják eltakarni.
Akadtak sötét tettek és fekete bárányok, de kit érdekel, hogy a ház belül omladozik, ha a homlokzata makulátlan, nem igaz?
Az étel ínycsiklandó illata terjengett a levegőben, a vonósnégyes halk zenét játszott. Azon gondolkodtam, hogy először Mrs. Cristet keressem-e meg, hogy tudjon arról, hogy megérkeztem, vagy inkább Trevort, hiszen ezt a partit mégiscsak az ő tiszteletére rendezték. Ám ehelyett csak markoltam a poharamat, miközben egyre gyorsult a pulzusom, olyan erővel próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy megtegyem azt, amit valójában szeretnék. Amit mindig is akartam.
Megtalálni őt.
De nem, ő most nem lehet itt. Valószínűleg nem jött el.
De talán mégis.
A szívem egyre hevesebben kalapált, és mostanra már a nyakam is felforrósodott.
Önkéntelenül vándorol a tekintetem ide-oda. Végigpásztázom a társaság minden egyes tagját, arcról arcra haladva, őt keresve…
Michael.
Hónapok teltek el azóta, hogy legutóbb láttam, mégis mindenhol érzem a vonzerejét.
Különösképpen igaz ez Thunder Bay-ben. A fényképeken, amelyeket az édesanyja elhelyezett az otthonuk különböző pontjain, és érzem az illatát is, amely a régi hálószobájából szüremlik ki a folyosóra…
Talán mégis itt van.
– Rika.
Pislogtam, majd balra fordultam, ahogy meghallottam Trevor hangját. Most már ki is vált a vendégseregből. Szőke haja frissen fodrászolva, egészen rövidre vágva. Sötétkék szeme türelmetlenségről árulkodik, léptei határozottak voltak.
– Szia, csajszi! Már kezdtem azt hinni, hogy el sem jössz.
Elbizonytalanodok, érzem, hogy összeszorul a gyomrom. De aztán mosolyt erőltetek magamra, amikor odalép hozzám a télikert ajtajában.
Tizenkét óra.
Egyik kezével megérintette a nyakam jobb oldalát – a bal oldalamon sohasem szokta –, és a hüvelykujjával megcirógatta az arcomat, a teste teljesen az enyémhez simult. Elfordítottam a fejem, kényelmetlenül mocorogtam az ölelésében.
– Trevor…
– Fogalmam sem volt róla, mit fogok csinálni, ha nem jössz el ma este
– szakít félbe. – Elmegyek, és kavicsokat dobálok az ablakodra, szerenádot adok neked, viszek virágot, édességet, egy új autót…
– Van új autóm.
– Úgy értettem, egy igazi autót.
Széles mosolyra húzta a száját.
A szemem forgattam, majd kiszabadítottam magam a szorításából.
Megint poénkodni próbált velem, még akkor is ez volt a szándéka, ha csak a vadonatúj Teslámat akarta cikizni. Ezek szerint az elektromos autók nem számítanak igazinak, de elviselem a beszólogatását, ha ez azt jelenti, hogy nem fog a fejemhez vágni más dolgokat, amik miatt pocsékul érzem magam.
Trevor Crist és én születésünk óta barátok voltunk, mindig is együtt jártunk iskolába, és a szüleink kezdettől fogva úgy tekintettek ránk, mint akik egymásnak vannak rendelve.
És tavaly végül beadtam a derekam. Szinte az egész első tanévünket együtt töltöttük el az egyetemen, együtt jelentkeztünk a Brownra – ahová valójában én jelentkeztem, ő csak követte a példámat –, de a kapcsolatunk májusban véget ért.
Pontosabban én vetettem véget neki májusban. Az én hibám volt, hogy nem szerettem.
Az én hibám volt, hogy nem akartam több időt hagyni neki. Az én hibám volt, hogy úgy döntöttem, átiratkozom egy olyan városba, ahová ő nem jött volna utánam. Az is az én hibám volt, hogy engedett az apja követelésének, hogy ő is tartson velem, így végül Annapolisban kötött ki, és az én hibám volt, hogy tönkreteszem a családjainkat. Az is az én hibám volt, hogy több térre volt szükségem.
Kifújtam a levegőt, és igyekeztem ellazítani az izmaimat.
Tizenkét óra.
Trevor rám mosolygott, a szeme felcsillant, amikor megfogta a kezem, és visszavezetett a télikertbe. Behúzott az üvegfalak mögé, szorosan átfogta a csípőmet, és a fülembe súgta:
– Gyönyörű vagy!
De én ismét elhúzódtam tőle, néhány centiméternyi távolságot teremtve kettőnk között.
– Te is jól nézel ki.
Pont úgy nézett ki ebben a pillanatban, mint az apja, a homokszőke hajával, keskeny állkapcsával és azzal a mosollyal, amelytől szinte mindenki elolvad. Úgy is öltözködött, mint Mr. Crist, kifinomultan elegáns volt most is a sötétkék öltönyben, fehér ingben és ezüstös nyakkendőben.
Makulátlan. Tökéletes. Trevor sohasem lépte át a határokat.
– Nem akarom, hogy elköltözz Meridian Citybe! – mondta ki végül, rámszegezve a tekintetét. – Ott teljesen magadra maradsz, Rika. A Brownon legalább én ott voltam melletted. Noah pedig alig egyórányira tőled Bostonban. Elérhető közelségben tudhattad a barátaidat.
Elérhető közelségben.
Éppen ezért éreztem szükségét a változásnak.
Eddig még sohasem kellett kilépnem a biztonságos burokból, amit az engem körülvevő emberek jelentettek számomra. Mindig akadt valaki – a szüleim, Trevor, a barátom, Noah –, aki felsegített, ha elestem. Trevor még akkor is velem tartott, amikor felvettek a főiskolára és elköltöztem, feladva azt a fajta kényelmet, amelyet édesanyám és Cristék közelsége biztosított nekem. És a középiskolai barátaim is a közeli egyetemekre jártak. Mintha semmi sem változott volna.
Most azonban arra vágytam, hogy kavarodjon fel körülöttem az állóvíz. Egy kisebbfajta felhőszakadásra vágytam, hogy történjen velem valami, ami ismét megdobogtatja a szívemet. És meg akartam tapasztalni, milyen az, amikor senki sincs a közelemben, akibe belekapaszkodhatnék.
Próbáltam megértetni ezt vele is, de valahányszor kinyitottam a számat, képtelen voltam megtalálni a megfelelő szavakat. Ha hangosan kimondtam volna, az önzőségnek és hálátlanságnak tűnt volna, ellentétben azzal, amikor csak magamban fogalmaztam meg… Úgy éreztem, tudnom kell végre, hogy ki és mi vagyok. Ki kellett derítenem, hogy van-e még egyáltalán lábam, amin megállhatok, ha nem érezhetem a családnevem nyújtotta biztonságot, ha nem kapok segítséget másoktól vagy nem sürög-forog körülöttem Trevor.
Vajon kapnék-e figyelmet bárkitől is, ha elköltöznék egy új városba, ahol ismeretlen emberek közé csöppenek, akik nem ismerik a családomat?
Sikerülne-e megkedveltetnem magamat velük? Nem éreztem boldognak magam sem akkor, amikor a Brownra jártam, sem akkor, amikor Trevorral voltam. És bár a továbblépés nehéz döntés volt, sőt csalódást is okozott a szeretteimnek, mégis ez volt az, amire a lelkem mélyén vágytam.
Légy önmagad!
Nagyot dobbant a szívem, amikor eszembe jutottak Trevor bátyjának szavai. Egyre nehezebben viseltem a várakozást. Még tizenkét óra…
Penelope Douglas - a szerző FB-oldala
