A csend általában megnyugtató és kellemes, könnyedén el lehet merülni benne, feloldódni a zajok hiányában. Viszont mikor a külvilág lehalkul, a belső szólamok lesznek egyre hangosabbak: így hiába a csend, ha ilyenkor halljuk csak igazán az üvöltést. Ijjas Flóra regénye két gyászoló ember életét mutatja be, akik éppen egy elsőre feldolgozhatatlan traumával és a teljes magány érzésével szembesülnek, amit lassan, egyre halkabb és halkabb belső küzdelmek árán tudnak csak feloldani. A Pesti zaj című kötet egy egyszerű, de annál fontosabb kérdést szegez az olvasójának: mi történik akkor, ha a zaj nem kívülről jön, hanem belülről?
Ijjas Flóra: Pesti zaj (részlet)
Ritmikus, éles hangú perlekedés hallatszott, de hiába kémlelte az eget, a szürke felhőzet eltakarta a vadlibákat. Lehet persze, hogy környékbeli házi ludak gágogtak csupán, de bármi volt is, elcsendesült, s helyén felzendült a szokásos téli csivit. Kékcinegék, őszapók válaszolgattak egymásnak vidám, magas hangon.
Alma azon morfondírozott, hogy vajon a vonuló madarak elérik-e a céljukat, s hányan lesznek, akik nem élik túl a gyötrelmes utazást? Alma a legkevésbé sem kívánta a pusztulásukat, ám a talpa alatt roppanó hó élményéről sem szívesen mondott volna le. Csupa etikai dilemma az élet, ráadásul ebben a játszmában nem osztottak neki túl sok lapot.
Mindig is úgy érezte magát Magyarországon, mint a hangya, ami felett gombaparaziták uralkodnak.
Ezeknek a hangyáknak nincs túl sok beleszólásuk a saját életükbe. A paraziták átveszik az irányítást a testük felett és szétszóratják velük a spóráikat, hogy szélesebb körben szaporodhassanak. Aztán amikor a hangyák feleslegessé válnak, egyszerűen fogják magukat és elpusztulnak.
Alma még itt, az erdő magányában is érzékelte a feszültséget, mintha a fakopáncs is fokozott szorgossággal ütögette volna a közeli fa törzsét. Karácsonyi lázban égett a város: fénylő, szarvas vontatta szánok, Mikulás sapkás emberek, leárazások és tömeg, ez maradt az ünnepből. Talán mindig is ennyi volt csupán, ennyi és semmi többi. Hangyák, leárazás, pia.
Amikor az anyja még élt és ivott, ilyenkor fogyasztotta a legtöbb alkoholt, különösen, amikor az éppen aktuális férjjelölt elmaradt szenteste. Az anyjuk ilyenkor alkoholmámoros búskomorságba zuhant, a vacsorát és az ajándékozást is Almának kellett intézni, már amikor volt mit adni.
Alma most nekilódult az emelkedőnek, az út csúszott, de nem bánta, a fagyott talaj és a zúzmarába borult erdő hófödte táj illúzióját keltette. Mindenki várakozott, várt ő maga is, de most már nem csak úgy szórakozásból, szó sincs róla, ezúttal neki magának is komoly várnivalója volt, fajsúlyos esemény közeledett, nem lehetett többé elodázni, túl sok tény szólt már a cselekvés halaszthatatlansága mellett.
Egyetlen cél világított előtte ebben a nagy kietlenségben, ez a cél tartotta még lábon, ezért kelt fel reggel, ezért ment ki az erdőbe, ezért készülődött néhány hete.
Vannak feladatok, melyeknek eleget kell tennünk, szükségszerű elvégezni őket, ez bizonyos értelemben, tulajdonképpen elkerülhetetlen.
Kisütött a nap, fénye átszűrődött a téli, kopasz erdőn, olvadt a dér, csepegett a víz a fákról, Almát békesség szállta meg. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a bőrére hulló UV-sugarak roncsolják a bőrsejtjeit. Meleg, jóleső érzés volt, ugyan kit érdekelt már az öregedés, a ráncosodás, Alma egyáltalán nem félt semmitől sem, eljött az idő.
Este, az ürességtől kongó házban édesköményteát készített és Jancsira gondolt, meg arra, hogy vajon ránézett-e végre a kisfiú a nevelőszüleire az ajándékozás izgalmában.
A konyhapultnál zacskós levest evett, aztán tejbegrízt (a kalóriák sem számítottak már), megnézte a Reszkessetek betörőket, ahogy gyerekkora karácsonyain Vicával tették, az a film volt az ünnep fénypontja.
A film után erősítő és nyújtó edzést végzett, épp csak annyit, hogy az erőnléte kitartson még pár napot, ivott egy pohár vizet és lezuhanyozott, majd befeküdt az ágyba és olvasni kezdett:
Judith már messziről odakiáltott a kapuőröknek: „Nyissátok ki, nyissátok ki a kaput!… Majd kivette a táskából a fejet, megmutatta nekik és így szólt: „Lám, Holofernesznek, az asszír sereg vezérének a feje, és itt a függöny is, ami mögött részegen feküdt. Isten egy asszony keze által sújtotta le.”
…
Befut egy szerelvény, a vonal végén Bálint talán nevet, talán nem, Alma ezt már nem hallja, túl nagy a zaj, de ez most jófajta zaj, olyan, amelyik tisztít.
Leül a megálló piros padjára, metrók és emberek jönnek-mennek körülötte, zajlik az élet.
Mozdulatlanul áll, lélegzik, táskáját magához szorítja, a hegyes csomagra gondol és arra, hogy mikor fogják elkapni azért, amit tett.
A kis kávézóban ezúttal is szól a sanzon, a levegőben frissen pörkölt kávé illata terjed. A neszezés és a zene tökéletesen elfedik az egyébként hallható háttérmorajlást. Alma hátradől a régies, kék szövetű karosszékben, a nagy felületű üvegajtón át a járókelőkön pihenteti a szemét.
Fél órája van még indulásig, fogalma sincs, mit mondjon Jancsinak.
Szájához emeli a csészét és aprókat kortyol, kiélvezi a kesernyés, zamatos ízt. Marci is szereti a kávét, Alma azon tűnődik, mi lehet most Marcival.
A helyiségbe sportkabátos, jó kiállású fiatalember lép, elhalad Alma mellett, a pultnál leadja a rendelést. Alma fél szemmel érzékeli a széles vállát, enyhe parfümillatát, vélt vagy valós magabiztosságát. A férfi csak áll ott drága technikai kabátjában, körbepillant, bizonyára az elviteles kávét várja, egyszer sem néz Almára. Alma sóhajt, eszébe jutnak a ráncok meg a felfújt arcú nők és arra gondol, hogy Marcihoz is túl öreg már.
Bőresztétika, örök fiatalság, hülyeség az egész, mégis nyújt némi kapaszkodót.
És Alma el is kapaszkodott egészen szilveszter éjszakáig, ám ahelyett, hogy kieresztette volna az ujjait, hogy a mélybe zuhanjon és meg se álljon Vicáig, most itt ül ebben a sanzonos kétszínűségben, ebben az idősödő nők számára kialakított teljes láthatatlanságban, és várja, hogy kiderüljön, van-e bármi értelme az életnek.
Legszívesebben nekiszegezte volna a kötőtűt a sportkabátosnak és talán Marcinak is. Hiába érez még olykor-olykor valamit, leginkább már csak ölni volna kedve.
A sportdzsekisen kívül például a puffadt szájú nőket is szívesen elintézné. Ahelyett, hogy együtt lázadnának a rendszer ellen, képesek magányukba süppedve várni a fájdalmas beavatkozások egész sorát, miközben ellenséges pillantásokat vetnek riválisaikra. Vagyis egymásra. Nő a nőre. Hát nem tudják, hogy minden hiába? Aki nyer, rab marad az is, épp csak a hierarchia magasabb fokán sínylődik tovább.
Miért nem fogják fel végre, hogy magával a hierarchiával van a probléma, azt szükséges lebontani, amilyen hamar csak lehet!
Almának nincs már sok ideje hátra, el kell indulnia, úgy kell tennie, mintha ember volna, el kell hitetnie magával, hogy hisz a változásban.
Feltolja magát a székből és lassan a kabátja után nyúl, muszáj elindulnia, ha másért nem, hát Vica kedvéért.
Zsebéből dugicsokit húz elő és gyorsan beleharap, az édes íz feledteti a hiányt. Könnyebb skizofrénnek lenni és halottakkal beszélgetni, mint szembenézni a magánnyal ebben a nyomorult háttérmorajlásban.
…
A vonaton áll és a Dunát bámulja. A folyó óriási tömege megállíthatatlanul hömpölyög egy irányba, nincs az az erő, ami letéríthetné az útjáról, kicsit jobbra, kicsit balra lehet ugyan szabályozni, de az irány minden kérdésen felül áll.
A szerelvény az állomásra érkezik, emberek szállnak le, helyükre mások érkeznek, a peron elején politikai párt standja terpeszkedik, a folyó a háttérből les rájuk.
Épeszű, jóérzésű lény aligha hisz még a politikában, Alma azonban sem épeszűnek, sem jóérzésűnek nem tartja magát többé.
Egyelőre senki nem vonta felelősségre azért, amit tett, egyelőre csend honol körülötte, a pulzáló morajlást leszámítva, ami persze kitartóan őrli az idegeit, igaz, egyre kevesebb sikerrel.
A fiatalokat leszámítva boldogtalan, egészségtelen életmódot folytató utasokat lát, talán ők csinálják jól, nem mindegy, milyen szutyokkal etetjük a testünket? A teljes igazság az, hogy Almának senkije sincs, egyáltalán senkije, mióta Dí és Vica eltűntek az életéből. A skizofrénia gondolatától nevethetnékje támad, de aztán eszébe jut Jancsi és elkedvetlenedik. Jancsi számít rá, belül érzi, tudja jól, de Jancsi csak egy gyerek, ő, Alma pedig természetesen nem pótolhatatlan.
A szerelvény befut az állomásra, Alma leszáll és megindul a jól ismert járdán, végig, át a házak között, a murvás út határáig, ahonnan már csak néhány lépés a part.
Hétköznap kora délután lévén csak egy öregembert és egy babakocsis nőt lát maga körül. Alma az anyán felejti a tekintetét, aki ettől zavarba jön, végül elhaladnak egymás mellett, mindenki megnyugszik újra. Alma letelepszik az egyik stég mellé a homokba.
Pár perc telik el így, a vízfolyamon pihenteti a szemét, mire egy autómotor hangja búg fel a part menti földútról.
Rendőrautó gurul végig mögötte, Alma visszatereli a tekintetét az áramló víztömegre, de hallja az ajtók csapódását és két férfihangot. A szavaikat nem érti.
A vállán szorítást érez, megfordul, csak képzelődött. A két egyenruhás a gyrosos pultot támasztja és egy óriási húsdarabbal beszélget, mármint a szakáccsal, aki a húsdarabot nyeszeteli, egészen úgy, mintha egyek volnának.
Alma elhúzza a száját, kicsit talán csalódott, meg a hús is undorító.
Felette sirály szeli át az eget, a hullámokon két kacsa ringatózik. Lapos teherhajó mozgatta meg a folyót, ami egyébként békésen hömpölyög, mély és tiszta illatot áraszt.
Alma lehunyja a szemét és kezébe vesz egy kavicsot, tapogatja, forgatja az ujjai között, láthatatlanul próbálja kitalálni, hogy nézhet ki, milyen a formája, a felülete, a színe.
Vica nevet.
Vica mindig sokat nevetett.
Vica gyerekkorában sokat nevetett, aztán később többé már nem.
Mint Dí kertjében a kicsi virág, amire Alma egyszer véletlenül rálépett.
Vannak növények, melyeknek az ilyesmi meg sem kottyan és vannak, amelyek azonnal belepusztulnak.
Hiányzol, mondja maga elé Alma újra és újra, és akkor a görcs valamelyest kienged a mellkasából, helyére fájdalom tódul. Erős, de talán már nem teljességgel elviselhetetlen fájdalom.
Vica mindeközben kitartóan kacag, a Duna hömpölyög, Alma kezében a kavics apró, kerek, sima felületű és gyönyörűségesen fehér. Épp, mint amilyenek Vica kedvenc kacsakövei voltak, a hófehéreket szerette a legjobban.
Alma forgatja, nézegeti a lapos kődarabot, közben a fájdalmat figyeli a mellkasában, már nem vicsorog annyira, most először merül fel benne, hogy talán megszelídíthető. Talán.
Mindig ezek a talánok. Jó lenne már valami biztos is az életben.
Rászorít a kőre, hideg, egyértelmű a tapintása, megnyugtató.
A rendőrautó ajtaja újra becsapódik, felbúg a motor, az egyenruhások távolodnak, de Alma tudja, hogy az életben előbb vagy utóbb minden kiderül.
Fotó: Stefan Priscu / Ijjas Flóra szerzői oldala
