Freida McFadden, a The Housemaid - A téboly otthona című bestseller szerzője, ismét egy csendes kertvárosba helyezi thrillere cselekményét. Erika Cassnek tökéletes családja van és tökéletes élete, aztán egy este becsenget hozzájuk két nyomozó. Egy középiskolás lány nyomtalanul eltűnt a csendes, kertvárosi környékről. Gyilkosság történt, és feltehetően Erika kamasz fia, Liam volt az utolsó, aki élve látta a lányt. Az anya mindig is érzett valami sötétet és nyugtalanítót a látszólag kifogástalan idősebb gyerekében, és szeretné azt hinni, hogy ártatlan. Ám ahogy a bizonyítékok egyre gyűlnek, már nem tudja tovább tagadni az igazságot: lehet, hogy Liam valami elképzelhetetlen dolgot követett el. De meddig hajlandó elmenni egy anya, hogy megvédje a gyermekét?
Freida McFadden: A tökéletes fiú (részlet)
Fordította: Nagy Boldizsár
2. FEJEZET
Körülbelül egy héttel korábban
Erika
Az embernek elvileg nem lehet kedvenc gyereke. Ha anyákat kérdezel erről, a legtöbben olyasmiket mondanak, hogy: „Sammy nagyon okos, de Nicole-nak aranyból van a szíve.” Nem hajlandók választani. És biztosan akadnak köztük, akik tényleg őszinték. Biztosan vannak anyák, akik tényleg egyformán szeretik az összes gyereküket.
Mások viszont – hozzám hasonlóan – szemrebbenés nélkül hazudnak.
– Jó reggelt! – szólalok meg vidáman, amikor a tizennégy éves lányom, Hannah mezítláb becsoszog a konyhába. Egy régi mackónadrág van rajta, vörösesbarna haja összevissza áll. Elvileg már felöltözve, indulásra készen kellene lennie, de még sehol nem tart. Mindig az utolsó pillanatra hagyja a készülődést. Szereti fenntartani a feszültséget, hogy vajon eléri-e a buszt. Tapasztalatból tudom, hogy a noszogatás egyáltalán nem használ – sőt, mintha csak még jobban lelassítaná –, úgyhogy inkább visszafordulok a rántottához, amit a serpenyőben kavargatok.
– Aanyaa! – Hannah már nem is tudja panaszos él nélkül kiejteni a száján ezt a szót, amitől legalább négy szótag hosszú lesz. A-a-nya-a. Emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor először mondta ki, hogy „mama”.
Megrázom a fejem. Milyen naiv voltam régen!
– Miért kell így mondanod?
– Hogy? Csak annyit mondtam, hogy jó reggelt.
– Persze. – Hannah felnyög. – Pont így.
– Pont hogyan? – Hát… úristen, tudod, mire gondolok.
– Nem, fogalmam sincs, Hannah.
– Úgy mondod, mintha… nem is tudom. Csak ne mondd így!
Nem igazán tudom, mit válaszoljak, ezért inkább a tojásra figyelek. Büszke vagyok rá, milyen fantasztikus rántottát tudok készíteni. Ez az egyik szuperképességem. Olyan jó a rántottám, hogy amikor Hannah egyik barátnője egy ottalvós este után reggel megkóstolta, azt mondta, bárcsak én lennék a suliban a konyhás néni. Ennél nagyobb dicséretet el sem tudok képzelni.
Hannah hangosan ásít, és megvakarja a kócos, madárfészekre emlékeztető frizuráját.
– Mi lesz reggelire?
Nem reagálok az iróniára: ha én kérdezném meg tőle, mit csinál reggelire, miközben teljesen egyértelműen épp tojást süt, azonnal kitörne a balhé.
– Tojást csinálok.
– Tojást? Utálom a tojást.
– Miről beszélsz? Úgy emlékszem, eddig a tojás volt a kedvenc reggelid.
– Ja. Úgy nyolcéves koromig.
Leteszem a lapátot, amivel eddig lassan, komótosan kevergettem a tojást. Ez a titka a jó rántottának: alacsony lángon, türelmesen kell sütni.
– A hétvégén is csináltam neked, és mind megetted.
– Igen, de attól még nem az a kedvencem. Jaj, istenem, anya…
Erre nem nagyon tudok mit mondani. Mostanában minden beszélgetésünk olyan, mintha egyensúlygyakorlat lenne: próbálok nem visszaszólni valami bántót. Behunyom a szemem, és magamban elismétlem a mantrámat: kettőnk közül én vagyok a felnőtt. Ez csak egy átmeneti időszak. De tizennégy év után egyre nehezebb elhitetnem magammal, hogy ez tényleg csak egy korszak.
– Mi van még reggelire? – kérdezi Hannah, miközben két lépésre áll a hűtőtől és háromra a kamrától.
– Fagyasztott gofri?
– Pfuj! – Kidugja a nyelvét. – Más?
– Csinálhatsz magadnak egy tál müzlit.
– Milyen müzli van itthon?
Felsóhajtok. – Nem tudom, Hannah. Nézd meg a kamrában!
Ahogy feltápászkodik, olyan nyögést hallat, mintha kilencvenéves lenne, nem pedig kilencedikes. Odacsoszog a kamrához, és komoly arccal tanulmányozni kezdi a dobozokat.
Miközben Hannah a kínálaton morfondírozik, a fiam, Liam is belép a konyhába. A húgával ellentétben ő tetőtől talpig fel van öltözve: egy meglepően szép, kék inget visel, hozzá khaki nadrágot. Nyáron teljesen lecseréltem a ruhatárát, amikor egyetlen nyár alatt tíz centit nőtt, és a régi ruhái viccesen rövidek lettek rajta. Nemrég töltötte be a tizenhatot, és ennek örömére múlt hónapban elment az apjával egy autós iskolába. Azt hittem, halálra fog rémíteni, amikor megszerzi a tanulóvezetői engedélyét, de furcsa módon egészen nyugodt vagyok emiatt. Liam jó sofőr lesz. Óvatos, figyel az útra, és soha nem ülne volán mögé ittasan. Ebben teljesen biztos vagyok.
Nem ezért aggaszt, hogy vezetni fog.
– Tojás? Imádom a tojást. Köszi, anya!
Liam ajka hálás mosolyra húzódik. Mindig is szép gyerek volt, de az elmúlt pár évben kifejezetten jóképűvé érett. A múlt hétvégén együtt vacsoráztunk egy étteremben, és észrevettem, hogy egy huszonéves nő alaposan megnézi. Egy felnőtt nő méregette a fiamat! Van valami a sűrű, sötét hajában és a csokibarna szemében, ami mosolygáskor szinte csillog. Hannah-val ellentétben neki sosem volt szüksége fogszabályzóra, szabályos, vakítóan fehér a fogsora.
Anyám szerint Liam kiköpött olyan, mint az apám fiatalon. Apám még gyerekkoromban meghalt, alig emlékszem rá, de láttam róla fényképeket, és tényleg hátborzongató a hasonlóság. Az egyik fotót az éjjeliszekrényem fiókjában tartom, és mostanában valahányszor ránézek, a mellkasomba nyilall valami. Már az is elég fájdalmas volt, hogy apám nem láthatta, ahogy felnövök. Az meg külön fáj, hogy az unokáját sem ismerheti meg, aki ennyire hasonlít rá.
Hannah kivesz egy doboz Cheeriost a kamrából, és fintorogva olvassa a címkét.
– Mi van a Cheeriosban? – kérdezi.
– Méreg.
– Aaanyaaa! – Ez már legalább hét szótag volt. A-a-a-nyaa-a-a. – Tudod, hogy próbálok lefogyni, és egészségesebb dolgokat enni. Te nem akarod, hogy egészséges legyek?
Hannah mindig is egy kicsit teltebb alkat volt. Szerintem aranyos, de az elmúlt egy évben rákattant arra, hogy le akar adni öt kilót – anélkül, hogy bármit is tenne érte. A múlt hónapban, amikor hazahoztam egy zacskó chipset, amit el akartam vinni a házi guacamolémmal együtt egy anyukás estére, Hannah eltüntette. Az egészet megette, mielőtt kitettem volna a lábam az ajtón. Végül szeletelt almát vittem. Azóta nem hívtak újra.
– Persze hogy azt akarom, hogy egészséges legyél – felelem. Erre a szemét kezdi forgatni.
Hannah tökélyre fejlesztette a szemforgatást. Ez a kedvenc arckifejezése.
Beveti, ha kérek tőle valamit, amit nincs kedve megcsinálni. Ha mondok valamit, amit szerinte ciki. Vagy – ami a legjobb – ha bármilyen szeretetet vagy gyengédséget fejezek ki.
– Két perc, és kész a tojás – szólok oda Liamnek.
– Ráér. Iszom egy kis narancslevet. – Liam a hűtő felé indul, de nem elég gyors. Hannah félrelöki, hogy elérje a tejet. A fiam szó nélkül hagyja.
– Hová készülsz ennyire kiöltözve, Liam? – kérdezem, miközben lekapcsolom a tűzhelyet. Általában farmert és pólót hord, évszaktól függetlenül. Már annak is örülök, ha tiszta ruhát visel. – Vitaverseny lesz. – Végre sorra kerül, és kiveszi a narancslevet a hűtőből. Úgy teli tölti a poharat, hogy a lé már a peremén billeg, szinte kicsordul. Mint a világ valamennyi kamasz fiújának, Liamnek is hatalmas az étvágya, pedig magas, vékony és sportos.
– Tanítás után a Lincoln High ellen versenyzünk.
– Elmehetek megnézni? Hannah a szemét forgatja.
– Komolyan? Liam vitái baromi unalmasak.
Liam féloldalas mosollyal beleiszik a narancslevébe.
– Igaza van. Neked nem lenne túl izgalmas.
A tojást tányérra csúsztatom, és Liam elé teszem. Mellé rakom azt az adagot is, amit eredetileg Hannah-nak készítettem. Ha a férjem is kér majd, csinálok még; Jason hamarosan hazaér a futásból.
– Dehogynem lenne izgalmas, ha te vagy a színpadon.
– Na persze. – Liam nekilát a tojásnak. Valamiért különös elégedettséggel tölt el, amikor nézem, ahogy a gyerekeim esznek. Így van ez a szoptatás óta. (Persze Hannah szerint ez a szokásom iszonyúan fura.)
– Nagyon jó ez a tojás, anya.
– Köszönöm szépen!
– Mi a titkos hozzávaló? Rákacsintok.
– A szeretet.
Hannah olyan hosszú sóhajt ereszt meg, amilyet még életemben nem hallottam. Legalább öt teljes másodpercig tart – ami sóhaj esetében tényleg egy örökkévalóság.
– Jaj, istenem, a titkos hozzávaló a parmezán. Anya mindig tesz egy kis parmezánt a tojásba. Te is nagyon jól tudod, Liam. Úristen, te akkora egy…
Liam felvonja a szemöldökét.
– Akkora egy mi, Hannah?
– Tudod te azt.
Egy rövid ideig némán bámulják egymást. Olyan csend lesz a konyhában, hogy még a kávéfőző halk zúgását is hallani. Aztán Liam felhorkant, és visszafordul a tojásához. Irigylem, amiért ennyire könnyedén leperegnek róla a testvére csípős megjegyzései. Ha a tojássütés az én szuperképességem, akkor Hannah figyelmen kívül hagyása Liamé. A tesója egyszerűen nem tud fogást találni rajta. Pedig az igazság az, hogy a csipkelődések ellenére Hannah rajong Liamért.
Amint járni kezdett, már a nyomában loholt. És szerintem most is őt szereti legjobban a családban. Azt gyanítom, én a negyedik helyen állok, Jason után – vagy talán az ötödik helyen, a telefonja mögött.
– Szerintem ma különösen finom a tojás – jegyzi meg Liam. Felnéz, és rám villantja azt a bájos mosolyát, aminek mindig része, hogy megrebegteti a szempilláját, ami Hannah szerint „igazságtalanul hosszú”.
– Köszi, anya! Te vagy a legjobb!
Hannah erre természetesen ismét a szemét forgatja. Szeretem Hannah-t. Tényleg. Jobban szeretem, mint a saját életemet. A lányom. Az én kicsi lányom.
De Liam a kedvencem. Nem tehetek róla. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett, és anya lettem, tudtam, hogy akárhány gyerekem is lesz, ő marad a kedvencem. Senkinek sem volt esélye mellette. Akkor sem változna semmi, ha Hannah jobban szeretné a rántottámat, és nem forgatná a szemét. Liam akkor is a kedvencem maradna.
Ő a kedvencem – még úgy is, hogy tudom, mire képes. És minden porcikámmal meg fogom őt védeni.
Nyitókép: Wikipedia
