Könyves Magazin

Tényleg meg tudják jósolni, hogy valaki meg fog halni, vagy csak egy aprólékosan kitervelt átverés az egész?

Adam Silvera: Az első, aki meghal a végén
Ford.: Morcsányi Júlia, Menő Könyvek, 2022, 576 oldal
-

A New York Times-bestseller Mindketten meghalnak a végén előzménytörténetében hét évet ugrunk vissza az időben, és jelen lehetünk a Halál-Hírek első hívásánál. Ma éjjel kezd élesben a Halál-Hírek, így mindenkit ugyanaz a kérdés foglalkoztat: tényleg meg tudják jósolni, hogy valaki meg fog halni, vagy csak egy aprólékosan kitervelt átverés az egész?

Orion Pagan évek óta várja, mikor közlik vele, hogy meg fog halni. Komoly szívbetegséggel él, és azért iratkozott fel a Halál-Híreknél, hogy tudja, mire számítson. Valentino Prince New Yorkban akarja újrakezdeni az életét. Hosszú, ígéretes jövő vár rá, és csak azt követően regisztrált a Halál-Híreknél, hogy az ikertestvére kis híján odaveszett egy autóbalesetben. Orion és Valentino a Times Square-en akadnak össze, és azonnal érzik, hogy közük van egymáshoz. Ám a legelső Végnapi hívások örökre megváltoztatják az életüket - egyiküket felhívják, míg a másikat nem.

Noha azt egyik fiú sem tudja, miként végződik majd számukra ez a nap, abban biztosak, hogy együtt akarják tölteni... még ha utána keserves is lesz a búcsú. Adam Silvera - aki a frankfurti könyvvásárról videóban üzent a magyar olvasóinak - ismét a rá jellemző keserédes stílusban mesél arról, milyen óriási hatással vannak egymásra az emberek, és újra bebizonyítja, hogy mindig érdemes kihasználni életünk minden pillanatát.

Adam Silvera: Az első, aki meghal a végén (részlet)

Mi, az Utolsó Barát Zrt. csapata,
borzasztóan sajnáljuk, hogy elveszítünk.
Őszinte részvétünk mindazoknak,
akik szerettek, valamint akik már
sosem ismerhetnek meg téged.
Reméljük, ma értékes, új barátra lelsz,
és vele töltöd végső óráidat.

Azoknak, akik kezdetektől fogva mellettem álltak.
Háromszoros hurrá Nicola és David Yoonnak,
kedvenc, hatalmas szívű szomszédaimnak.
Akik újra és újra megmutatják, hogy is néz ki
az igaz szerelem.

ELSŐ RÉSZ
A Halál-Hírek előestéje

Mindenki tudni akarja, hogy vagyunk képesek megjósolni a halált. De kicsit talán gondolkodjunk el ezen. Mielőtt felszállnak egy repülőre, kérnek aerodinamikai gyorstalpalót a pilótától, vagy egyszerűen csak eljutnak az úti céljukhoz? Arra biztatnám önöket, hogy ne azzal foglalkozzanak, mi honnan tudunk a halálokról, hanem inkább azzal, hogyan élik majd az életüket. Lehet, hogy a végső állomás közelebb van, mint hinnék!

– Joaquin Rosa, a Halál-Hírek szülőatyja

2010. július 30.
ORION PAGAN
22:10

Ha a Halál-Hírek fel is hív ma éjfélkor, akkor sem ők lesznek az elsők, akik közlik velem, hogy meg fogok halni.

Az elmúlt pár évben egy súlyos szívelégtelenség miatt az életemért küzdöttem, és rendesen be voltam ijedve, hogy egyszer csak holtan rogyok össze, ha túl nagy lendülettel élvezem az életet. Aztán a semmiből előbukkant egy Halál-Hírek nevű új szervezet, és azt állították, ők képesek előre megmondani, hogy

mikor hal meg az ember,

nem is csak azt, hogy meghal-e. Ez úgy hangzott, mintha én írtam volna egy novellám bevezetésében. A való élet sose osztogat nekem ilyen lottóötösöket. Aztán hirtelen brutál valóságos lett a dolog, mert az Egyesült Államok elnöke sajtókonferenciát tartott, ahol bemutatta a Halál-Hírek alkotóját, és megerősítette, hogy képesek megjósolni a sorsunkat.

Aznap este feliratkoztam a Halál-Hírek értesítésére.

Most meg csak csendben reménykedem, hogy nem leszek az elsők közt, akiket az indulása napján hív a Halál-Hírek.

Ha mégis, hát, akkor legalább tudom, hogy game over, vagy mi.

Addig meg igyekszem élvezni az életet.

Kezdetnek például elmegyek egy egyszeri és megismételhetetlen eseményre: a Halál-Hírek-bemutatóra.

A Halál-Hírek egy csomó bulit tart országszerte, gondolom, hogy kicsit lelket öntsenek az emberekbe, meghozzák a kedvüket ehhez a programhoz, ami teljesen megváltoztatja, hogyan látjuk az életet és a halált. A bulik sok helyen már el is kezdődtek, például Kaliforniában a Santa Monica Pieren, Chicagóban a Millenium Parkban, az Amerikai Légierő Nemzeti Múzeumában Ohióban, és a Hatodik utcán Austinban, hogy csak néhányat mondjak. Én persze a legjobbra jöttem el – a Times Square-re, New York szívébe, ami mától a Halál-Hírek első irodáinak is otthona. Imádom a városomat, de szilveszterkor aztán tuti nem találnál kinn a Times Square-en – ahhoz túlságosan hideg van. Ám egy ilyen forró nyárestén, mint a mai, simán elvagyok itt, főleg egy ilyen történelmi eseményen.

Elég durva, mennyi lóvét teríthet szét most a Halál-Hírek országszerte. Vagy akár csak itt, a Times Square-en. Ezek az óriás kivetítők máskor mindig egymillió dolgot reklámoznak egyszerre, az üdítőktől kezdve a tévéműsorokon át az új weboldalakig, hát, ma este nem. Minden képernyőn egy digitális, fekete homokóra látszik, ragyogó fehér háttérrel. A homokóra alja már szinte teljesen megtelt, ez jelzi, hogy

éjfélkor indulnak majd a hívások.

De az egész komolyabbnak érződik ennél. Kicsit olyan érzés, mintha a Halál-Hírek magát az időt reklámozná mint terméket. Mindenesetre a marketing működik, az emberek olyan sorokban állnak az információs pultok előtt, mintha új iPhone-t dobtak volna piacra, és csak azért, hogy beszélhessenek a Halál-Hírek ügyfélszolgálatos kollégáival.

– Most képzeld el, milyen a Halál-Híreknek dolgozni – mondom.

A legjobb barátom, Dalma felnéz a telefonjáról.

– Nem lennék rá képes.

– Most komolyan. Olyan, mintha minden hívás megmentené valaki életét, de közben meg nem. Hogy alszik nyugodtan az ember, ha tudja, hogy mindenki, akivel aznap beszélt, meghal?

– Orion, tudom, hogy neked mindig a halálon jár az agyad, de ezzel kinyírsz.

– Igazából a szívem tart arrafelé, nem az agyam, de mindegy.

– Uram Isten, de utállak. Komolyan, szerzek egy állást a Halál-Híreknél, csak hogy felhívhassalak.

– Á, nem tudnál nélkülem élni.

Azt nem teszem hozzá, hogy ettől függetlenül egyszer tuti kénytelen lesz.

Senki nem számít rá, hogy még tizennyolc évet megérek.

Még Dalma sem, noha ő ezt az életben be nem vallaná, és mindig arról beszél, miket csinálunk majd mi ketten az életünk során. Például az első dedikálásomról álmodozik, ha végre megemberelem magam, és megpróbálok kiadót keresni a szuperrövid novelláimnak, vagy a regénynek, amit imádnék megírni, csak épp nem hiszem, hogy elég sokáig élek ahhoz, hogy befejezzem. Vagy, hogy majd drukkerkedem neki, amikor villámgyorsan uralma alá hajtja az informatika világát. Hogy majd savazzuk egymás választottjait, ez nekem, mondjuk, mindig elég hihetetlennek tűnt, mert tuti, hogy sose leszünk elég bátrak ahhoz, hogy ráköszönjünk egy srácra, akit helyesnek vagy érdekesnek találunk. Ha nem lenne ez a nyomorék szívem, ezt mind, sőt ennél még sokkal többet is megtehetnénk.

De jobb, ha egyszerűen jelen vagyok. Lehet, hogy a jövő nekem csak álom, de a jelenben attól még élhetek.

Bár nem könnyű nem a halálon járatni az agyam – ja, ezúttal az agyam, nem a szívem –, amikor egy negyvenes fickó egy A Halál-Hírek elhozza a világvégét! feliratos táblával megy el mellettünk. Oké, én értem, hogy nem egy Halál-Hírek rajongó, de azt állítani, hogy képesek véget vetni a világnak? Ez kicsit sok. Amúgy nem is ő az egyetlen. Mióta a hónap elején beharangozták a Halál-Híreket, ezek a vészmadarak folyamatosan fortyogó óceánokról, mindent elsöprő viharokról, szétporladó talajról és lángoló városokról jártatják a szájukat. Én vágom, hogy most az antiutópikus regények jöttek divatba, de muszáj lenne venni egy mély levegőt, és lenyugodni.

Nem valami jó élet, ha percenként a halálon parázik az ember, mégis, egy rakat ember parázik a halálon percenként.

Olyan, mintha tényleg kezdődne a világvége.

Az elmúlt pár napban rekordszámú betörést jelentettek a szupermarketekből, és a fosztogatók iszonyatos mennyiségű konzervet, vizet és vécépapírt táraznak be maguknak. Sajnos rengeteg ámokfutásról is szóltak a hírek, hiszen az életfogytiglan sem tart sokáig, ha a világnak olyan gyorsan vége szakad, ahogy a vészmadarak állítják. De semmi nem keserített el jobban, mint amikor azokról hallottam, akik a saját életüknek vetettek véget, mert egy olyan jövő felé száguldunk, amiben túl sok az ismeretlen.

Baromi ideges voltam, amikor ezekről a halálokról hallottam.

Hogy lehet, hogy a Halál-Hírek hozzáfér ezekhez az információkhoz, és nem előzi meg a gyilkosságokat, nem lép közbe az öngyilkosságoknál? De úgy tűnik, ilyesmiről szó sem volt. A Halál-Hírek azt állítja, ők nem tudják meghatározni, mi okozza valaki halálát, csak azt, hogy mikor jön el a Végnapja, hogy felkészülhessen. Ráadásul sajnos, ha valakinek a neve megjelenik abban a titokzatos rendszerükben, onnantól a sorsa kőbe – később pedig sírkőbe – van vésve.

Lehet, hogy a Halál-Hírek nem mindentudó, de az én szorongásommal csodákat fognak tenni. Ha nem hívnak a Végnapom miatt, bátrabban élhetek majd, ahelyett, hogy egyszer, kétszer, háromszor, négyszer is meggondolnám, meg merjek-e tenni minden egyes nyomorult dolgot, nehogy véletlenül felbosszantsam a szívem, és leálljon itt nekem. És soha többet nem ér majd váratlanul az sem, ha meghalnak a szeretteim. Mint kilencéves koromban, amikor a szüleim bementek a városba egy megbeszélésre, és a World Trade Center déli tornyába becsapódó repülő mindkettőjüket megölte. A szüleimnek akkor nyilván nem állt rendelkezésére a Halál-Hírek, de örökké gyötörni fog a gondolat, hogy egész biztosan volt egy pillanat, amikor már kétség nélkül tudták, hogy meg fognak halni.

Lesújtok ezekre a szívszaggató gondolatokra, és kiütöm őket.

A Halál-Híreknek köszönhetően többet nem fordulhat elő, hogy ne tudjak búcsút venni valakitől.

Vagy legalábbis esélyem lesz búcsút venni.

Az időm nem végtelen, ezt a szívem mélyén érzem.

Egy csomó első alkalmat át kell élnem – talán utolsókat is –, amíg még megtehetem.