Wes Anderson javában középiskolás volt, amikor szokásához híven egy texasi sulikönyvtárban ücsörgött, és megakadt a szeme egy csomó magazinon. Az egyiknek rajzok voltak a címlapján, ami már akkor is szokatlan volt. Olvasni kezdte, és ezt a szokását már több mint harminc éve tartja. A szóban forgó magazin a New Yorker volt, és Anderson falta az abban megjelent novellákat, ami nem is csoda, hiszen ő maga is írónak készült még akkor. Később híre ment, hogy a Berkeley meg akar szabadulni több évtizednyi bekötött New Yorker-példánytól, amiért a későbbi rendező akkor hatszáz dollárt fizetett. Jelenleg szinte az összes példány megvan neki, az abban szereplő cikkek, írások pedig nagyban hatottak rá.

De ez csak egy volt a három ötletből, melyeket összegyúrva A Francia Kiadás megszülethetett. A New Yorkerben (mi másban?) megjelent interjújában a rendező elmondta, hogy

• nagyon vágyott egy antológia-filmre
• mindenképp filmet szeretett volna készíteni a New Yorkerről
• és akart egy francia filmet.

Utóbbi csak annak lehet meglepő, aki nem tudja, hogy Anderson évek óta Párizsban él, amit alkotóként ő maga is inspiráló kalandnak él meg. Ráadásul új filmje egyértelmű hommage a francia mozi előtt, ebből soha nem csinált titkot. Sőt, szándékosan tele akarta pakolni olyan elemekkel, amelyeket nagyon szeret a francia filmekben, hiszen saját bevallása szerint az amerikai mozin kívül a francia jelenti számára a legtöbbet. A Francia Kiadásban így aztán olyan alkotóktól lopott – saját szóhasználatában –, mint Godard, Vigo, Truffaut, Tati, Clouzot, Duvivier, Jacques Becker. „Nagyon nyíltan loptunk, így tényleg ki lehet szúrni egyes dolgokat és pontosan meg lehet találni, hogy azok honnan származnak” – mondta, amire az egyik leglátványosabb példa az az épület, ahol a fiktív amerikai magazin szerkesztősége működik:

Balra egy részlet A Francia kiadásból, jobbra pedig Jacques Tati 1958-as Nagybácsim című filmjéből egy képkocka (forrás: Reddit)

A film rögtön egy veszteséggel indít, hiszen hirtelen elhalálozik a lap legendás szerkesztője, Arthur Howitzer, Jr. (Bill Murray), a szerkesztőség tagjai pedig összegyűlnek, hogy nekrológot írjanak. Sztorijaikból, visszaemlékezéseikből, flashbackjeikből négy történet elevenedik meg. Az elsőben Owen Wilson bicikliző riporterként mutatja meg a képzeletbeli város, Ennui-sur-Blasé (ennui: unalom) mindennapjainak inkább a fonákját, mint a színét. A betonremek című történet a rácsok mögé zárt pszichopata festő és gyilkos (Benicio del Toro) és a minden hájjal megkent műkereskedő (Adrien Brody) csörtéjét mutatja be, amihez Tilda Swinton és Léa Seydoux asszisztál zseniálisan (fun fact: a filmben megjelenő freskók valódiak, azokat a német-új-zélandi Sandro Kopp készítette, aki a magánéletben amúgy Tilda Swinton élettársa). Az Egy kiáltvány módosításai a hatvanas évek végére, a diáklázadások kellős közepébe repít, ahol a gyakorlott újságírónő, Lucinda Krementz (Frances McDormand) a fiatal Zeffirellivel  (Timothée Chalamet) kerül alkotói és intim kapcsolatba, míg A rendőrkapitány privát étkezője egy feszült, krimiszerű történet, amelyben fontos szerepet kap egy séf (Stephen Park), egy alvilági könyvelő (Willem Dafoe), egy emberrabló (Edward Norton) és persze az egész sztorit megíró újságíró, Roebuck Wright (Jeffrey Wright).

És tulajdonképpen itt van a hangsúly. Mert hiába működnek jól a sztorik, Anderson ismét a karakterekre, ebben a filmben pedig első-, másod- és harmadsorban is az újságírókra épít, és a legvégén ezekre a szereplőkre emlékezünk majd a legerőteljesebben. A magaziníróit mindennél jobban szerető Bill Murrayre, akinél ugyanakkor alapszabály, hogy nem szabad sírni az irodában, vagy Tilda Swinton művészeti gruppiból lett újságírójára, aki egy nagyszabású előadáson véletlenül megvillant magáról egy pucér fotót (nem mintha megrázná különösebben), vagy Owen Wilson száguldó riporterére, aki a művészeti hatás kedvéért nem hajlandó szebb fényben feltüntetni a hétköznapok nyomorát. A végtelenségig lehetne sorolni a nüansznyi részleteket, és első nézésre valószínűleg nem is lehet befogadni az összeset, ahogy a szellemesen pergő párbeszédek minden utalását, poénját sem. Anderson filmje egyszerre excentrikus, minden részletében és esztétikájában megkonstruált, túlzásaiban mégis visszafogott, és szemlátomást tényleg mindenkit felvonultat benne, aki fontos volt neki a New Yorkerből.

A Francia Kiadást az amerikai kritikusok simán az újságírókhoz intézett szerelmeslevélként definiálták, és bár maga Anderson elutasította ezt a címkét (szerinte „ez egy film”), mégis van benne valami. Illetve ha már szerelmeslevél, akkor annak címzettjei nem általában az újságírók, hanem

kimondottan a New Yorker újságírói.

Bill Murray karakterét például nagyban a New Yorker alapító-főszerkesztője, Harold Ross inspirálta, Frances McDormand újságírója pedig a való életben nem más volt, mint Mavis Gallant, aki az 1968-as francia diáklázadásokról írt a lapba (karakterében ugyanakkor felfedezhető egy kis Lillian Ross is, aki egyebek között a Hemingwayről és Salingerről írt portrécikkeiről volt híres). Vagy ott van az utolsó sztori újságírója, az emberrablásos esetet megíró Roebuck Wright, akinek karakterében nehéz nem meglátni James Baldwint. A Francia Kiadás Anderson szerint olyan újságírókról szól, akiket ő személy szerint szeretett, és sokat jelentettek számára. „Életem első felében elsődlegesen olyan lapként gondoltam a New Yorkerre, amelyben fikciót lehet olvasni, és az általunk készített film teljes egészében fikció. A filmben látható újságírók valójában nem éltek, és a történetek kitaláltak. Így aztán készítettem egy fikciós filmet a riportázsról, ami szokatlan” – nyilatkozta.

A filmhez amúgy An Editor's Burial címmel készült egy valódi könyv is: ebben azoknak a New Yorker-újságíróknak az esszéit olvashatjuk, akik A Francia Kiadás szereplőit és eseményeit inspirálták, valamint a legendás szerkesztők portréit is. A kötetbe Susan Morrison készített interjút a rendezővel, amely részben megjelent a New Yorkerben is, és nagy segítséget jelentett ennek a cikknek a megírásában is.