Idén eddig egy sorozatot sem övezett akkora izgalom és felhajtás világszerte, mint a már hazánkban is látható Viszály: Capote és a hattyúkat (eredeti címén Feud: Capote vs. the Swans). Rengeteg cikk született róla a januári amerikai premier előtt és után, mindent elárasztottak a kulisszák mögött készült videók, a szereplőgárdával tele voltak a talk show-k. És egyébként is minden adott volt a sikerhez: elképesztően gazdag, elegáns és körmönfont nők, egy világhírű író, intrika, bombaként ketyegő feszültség, egyre közeledő tragédia, mellé New York káprázatos helyszínei, csodálatos jelmezek, világhírű színészek (Naomi Watts! Demi Moore!). Megnéztük az első öt részt a Disney+-on, hogy kiderítsük, tényleg ennyire jó-e.
Honnan ered ez a viszály?
Azok közé tartozom, akik nagyon várták ezt a sorozatot, már az előzetesekkel, a színészgárdával és a jelmezekkel teljesen megvettek. Mást talán jobban érdekelhet, hogy a nyolcból hat részt Gus Van Sant rendezett, hogy a showrunner Ryan Murphy (Kés/Alatt, Ízek, imák, szerelmek, Amerikai Horror Story), és Truman Capote könyveinek is szép számmal vannak rajongói. De pont az óriási hype miatt nőtt meg annak a kockázata is, hogy a Viszály második évada alulteljesít majd a várakozásokhoz képest (az első szezon Bette Davis és Joan Crawford rivalizálásáról szólt).
Először is, ha valaki semmit sem tud a sorozat gerincét adó, részben valós történetről, azt javaslom, olvasson kicsit utána, és csak azután kezdje el nézni. Erre például ideális a korábbi cikkünk, ami remekül összefoglalja az ügy részleteit. A sorozat alapjául egyébként Laurence Leamer Capote's Women című non-fiction kötete szolgált.
De hogy röviden itt is vázoljam a történetet: az '50-es évek végétől az íróként már elismert Truman Capote szoros barátságban állt a New York-i elit számos befolyásos asszonyával, ők Babe Paley, Slim Keith, CZ Guest és Lee Radziwill. Ezek a nők, akiket az író Hattyúknak becézett,
megosztották vele a magánéletük legintimebb részleteit, a csalfa férjektől kezdve a szeretőkön át a legszégyenteljesebb magánügyekig.
És persze rengeteget pletykáltak a szarkasztikus Capotéval a felső tízezer más tagjairól, köztük a Viszályban is feltűnő Ann Woodwardról (Moore), illetve a soraik közé ácsingózó újgazdagokról.
Capote a Hidegvérrel megírása után alkotói válságba került, közben egyre súlyosbodott a drog- és alkoholfüggősége. Végül úgy döntött, hogy az elit körökben tapasztalt élményeiről és sztorikról ír regényt. Miután egy La Côte Basque – az étterem neve, ahová a Hattyúk jártak – című részletet 1975-ben leközölte belőle az Esquire magazin, a szóban forgó nők azonnal magukra ismertek. Volt, akinek még álnevet sem adott az író.
Ez az árulás olyan felháborodást váltott ki, hogy azonnal kizárták a köreikből Capotét, aki így páriává vált.
Hiába próbált bocsánatot kérni és visszajutni közéjük, nem hagyták, részben emiatt aztán az író egyre mélyebbre csúszott. Végül utolsó megmaradt barátnője, a Hattyúk közül mindig is kilógó Joanne Carson házában halt meg 1984-ben, mielőtt a tervezett, Answered Prayers című regényt befejezte volna (a befejezetlen könyvet több nyelven kiadták, magyarul nem – a szerk.).
Egománia
Mivel a sztorinak legalább öt kiemelt szereplője és számos mellékszereplője van, illetve sok jelenet játszódik társasági helyeken, fontos, hogy érthetően ábrázolják ezt a bonyolult kapcsolati hálót. Ehhez képest az első részben még úgy is kapkodtam a fejem, hogy tudtam, kikről és miről van szó. Folyamatosan ugrálunk az időben és a helyszínek között, ahogy az alkotók igyekeznek felvázolni az alaphelyzetet és az erőviszonyokat, mégis kicsit zavaros az egész.
Eleinte egyenetlen a forgatókönyv,
de szerencsére fokozatosan javul a helyzet. A harmadik epizódban nagyon erős például az a jelenet, amikor Capote (Tom Hollander) nem enged be a híres fekete-fehér báljára egy hívatlanul érkező párost. A negyedik és ötödik rész pedig már több pillanatában is kifejezetten torokszorító volt, és ezen a ponton biztos, hogy a hátralévő részeket is megnézem.
Slim Keith (Diane Lane) és Capote (Tom Hollander) kellemetlen találkozása
A Viszálynak nemcsak a kegyvesztés a konkrét témája. Láthatjuk azt is, hogyan alakultak ki ezek a bizalmas kapcsolatok Capote és a Hattyúk között, de bemutatja az író viharos, szintén függőségről tanúskodó párkapcsolatait, a bizonytalanságait és gyengeségeit is.
A sorozat igyekszik ábrázolni az árulás lélektanát: hogy hogyan próbálja megideologizálni magának valaki, ha bántotta a barátait, hogyan küzd meg ezzel, akit elárultak, és hogy kinek milyen stratégiái vannak az árulással való megküzdésre. Az egész azáltal válik még kiélezettebbé, hogy a legmagasabb körökről van szó, ahol
mindenki meg van győződve önnön fontosságáról, a jó hírnév pedig mindenek fölött való.
A sorozat szerint Slim (Diane Lane) az, aki a végsőkig, a legkegyetlenebb eszközökig elmenne Capote eltaposásában, Lane jól is hozza ezt a kemény karaktert. Mások, így CZ (Chloё Sevigny) és egy idő után Lee (Calista Flockhart), de még a legjobban megbántott és megalázott Babe (Naomi Watts) is hajlandó lenne megbocsátani neki. Eközben pedig próbálják megfejteni, mi vihette rá Capote-t erre a tettre – még ha el is ismerik, hogy nagyrészt igaz, amit leírt. Babe például a szavakból sütő gyűlöleten nem tudja túltenni magát, ami egész korábbi, bensőséges kapcsolatuknak ellentmond.
Babe és Tru
Ha már a színészeknél tartunk, nem tudok afölött elsiklani, hogy Tom Hollander elképesztően affektál Capoteként, legalábbis az első epizódban. Az írónak tényleg volt egy nagyon jellegzetes beszédmódja és nevetése: nagyon lágy, vékony, olykor színtelen hangon beszélt, szinte selypített.
Hollander viszont ennél harsányabb az első részben – különösen a Hattyúkkal közös jelenetekben –, és már-már olyan, mintha Capote és en bloc a meleg férfiak karikatúrája lenne. Elég zavaró. Hogy a többi részben tényleg lecsavarta-e az affektálást, vagy csak megszokta a fülem, nehéz eldönteni.
Ugyanakkor nem akarok igazságtalan lenni, Tom Hollander színészi játékába ezen kívül nem nagyon tudok belekötni. Mesteri módon magáévá tette Capote gesztusait a kézmozdulataitól kezdve a legapróbb arckifejezésekig, és azt is ugyanolyan hihetően hozza, amikor a főszereplő fölényes vagy szórakoztató, mint amikor szétcsúszott és kétségbeesett.
A Hattyúk közül a Babe-et alakító Naomi Watts toronymagasan kiemelkedik.
Zseniálisan játssza a tökéletesség csapdájában vergődő, valódi életcél nélkül a külsőségeknek élő, büszke luxusfeleséget, aki a látszat megőrzése érdekében sok mindent lenyel. A páncél mögött azonban Babe érzékeny lélek, szereti a szépet, értékeli a művészetet, és mivel nagyon magányos a tökéletes életében, szinte a testvéreként szereti Trumant. Ezért is fáj neki annyira az a cikk, amiben egykori barátja kiteregette a házassága szennyesét. És nem tudja elfogadni azt az érvet, hogy „ez irodalom, nem valóság”.
Watts minden rezdülése fantasztikus, akkor is, amikor pillanatok alatt rendezi át a mimikáját, hogy visszanyerje mosolygós pókerarcát, akkor is, amikor őrjöng, és akkor is, amikor lehull az álcája és csak egy sebzett nőt látunk, aki végül még egy súlyos betegséggel is küzd.
Füst, láng
A sorozat képi világa nem különösebben extra, az jó, hogy vannak benne korabeli vágóképek a városról, és hogy nem egy fakó, pasztellszínű szűrőn át mutatja az egészet, hanem igenis élénk és éles, aminek látszania kell: a luxus és a lelki nyomorúság is. A bálról szóló részt viszont úgy ábrázolja a sorozat, mintha a néző lenne a Maysles fivérek által Capotéról forgatott fekete-fehér dokumentumfilm operatőre. A Viszályban a filmet végül félbehagyják, mert az író úgy dönt, izgalmasabb lesz könyvben, mint képernyőn. A valóságban David és Albert Maysles készített ugyan Capotéról egy 29 perces dokumentumfilmet, de az tulajdonképpen egy a Long Island-i házában készült beszélgetés.
Ami a jelmezeket és a díszletet illeti, azoktól tényleg eláll az ember lélegzete.
Ha valakit érdekel az ilyesmi, akkor nagyon ajánlom például a Zac Posen divattervezővel készült videókat, amelyekben azt láthatjuk, hogyan alkotta meg a fekete-fehér bálról szóló epizód fantasztikus estélyi ruháit, a színésznők bevonásával.
De a sminkek és a frizurák is nagyon jól visszaadják a korszak divatját, a búrahajtól kezdve az égszínkék szemfestéken át a tökéletes manikűrig.
Összességében
nagyobb volt a Capote és a hattyúk füstje, mint a lángja, mert különösen az elején elég döcögős.
Capotén, Babe-en és Slimen kívül a többi szereplő valahogy mind elsikkad. Annak ellenére, hogy nagyon sok kommentárt hallunk róluk, valahogy mégsem ismerjük meg sem őket, sem a motivációikat. Nyolc részen keresztül azt nézni, hogy mennyire elegánsak, de felszínesek talán túlzás. Persze ha valakit érdekel a ‘60-as, '70-es évek New York-i elitje, ami az átlagemberek előtt zárva maradt, az ne adja fel a harmadik rész előtt. Az intrika mindig szórakoztató, ráadásul jó adag drámát is kapunk, pár nagyszerű alakítással. De azért nem biztos, hogy sajnálnám, ha végül mégsem néztem volna meg.
Fotók: FX Networks / Disney+
