2002-ben épp csak elkezdtük az egyetemet, a családban, a társasházban és a baráti körben is voltak, akik kirakták a kokárdát. Én nem, mert nyilvánvaló volt, ahogy a politika kisajátítja a közöst, a hagyományt, az emlékezést, vagyis a hazát és a hovatartozást. Reisz Gábor akkor úgy döntött, hogy kitűzi, erről beszél az interjúiban, és kb. 20 évvel később elkészítette csapatával a filmet, amiben egy érettségiző kerül szar helyzetbe a kokárda miatt.

Ez a film fan service-ként használja Szijjártót, Orbánt és Gyurcsányt, miközben tabutlanít. Tablót készít, helyzeteket ábrázol, szórakoztatóan, önironikusan, finoman (néha naivan), mert az ország már rég nem ott tart, amit ez a film mutat. Nem cuki erdélyi lányok írják érdeklődve a kormánypárti sajtót, hanem milliárdokból működtetnek egy rendszert, ami mellett nem hallatszik semmi és senki. Azoknak a tanároknak, akik még tanítanak, kussolniuk kell, miközben küzdenek a rájuk rótt felelősséggel. 

A diákoknak az érettségi már csak egy check-in Ferihegy előtt, mielőtt külföldre mennek tanulni.

Amikor a főszereplő hátat fordít a vizsgabizottságnak a totális médiafigyelemben, akkor nem szimbolikus gesztust tesz, hanem azt csinálja, amit 13 éve mindenki más, csendben marad, hátat fordít és létrehozza a szabadság saját kis körét. Nem konfrontálódik, hanem egy mintát választ.

És amikor a végén a frissen érettségizettek megtanulnak a vízen járni a Négyszáz csapás hangulatában, akkor a zene ellenére az egyáltalán nem felszabadító, hanem a legszomorúbb zárlat:

a srác bokáig merül a mélyvizet jelző bójánál, a magyar tenger csak költői kép, az valójában egy tó, aminek a teljes partszakaszát magánosították (mi dühítőbb annál, hogy nem férünk hozzá a vízhez?).

Minden érettségiző generáció csapdába szorul, és ha nem menekülnek el, akkor ők is apák és anyák lesznek, majd újratermelik a gyűlöletet, mert politika minden: a munkahely, a kikapcsolódás, az ismerkedés, a sport, a barátság és a szerelem is. És ez is 2002-ben kezdődött a kokárdázással.

A film elbeszélhető cselekményén túl van egy másik történet, ami sokkal fontosabb és erősebb állítás: Reisz és csapata mondani akart valamit, nem tudták elhallgattatni őket a támogatásmegvonással, hanem picike pénzből, szaktudással és alkalmazkodóképességgel végigcsinálták a filmet. A produkció majdnem láthatatlan főhőse Berkes Juli producer, aki a semmiből teremtett filmet - és amikor Reiszről beszélek, abba mindig beleértem Berkes Julit és Becsey Kristóf operatőrt is, és persze a teljes stábot. Nem lehetett elhallgattatni őket. Ez nem jobbos vagy balos film, hanem csalódott. A hazánkat, közös termékünket rég láthattuk ennyire kilátástalannak. És azt hiszem, azért lehet érdekes Velencében vagy bárhol a világon, mert megszűntek a tények, a hagyományok és értékek, valójában már közös valóságunk sincsen, és a technológiai változások hasonló problémákkal szembesítik az országokat.

A Magyarázat mindenre ironikusabb és szerethetőbb világot ábrázol a valóságnál. Hiába próbálják meg rendszerkritikus filmként keretezni a médiában, Reisz ugyanúgy, ahogy eddig, az egyént ábrázolja a legszorosabb kapcsolataiban: szerelem, tanár, apa, anya, haverok. És ez a leghazafiasabb dolog, ez nem a középre beszélés politikai manipulációja.

Az elmúlt években sokat citálták a Megáll az idő híres mondatát (Jó, hát akkor itt fogunk élni), és Reiszék filmje ezt az állítást kibontja, mert a kérdés valójában az, hogy amellett, hogy itt fogunk élni, egyáltalán nem mindegy, hogy így akarunk-e élni. 

És ezek a kérdések a legszorosabb kapcsolatokban dőlnek el először, ezért amikor valaki erre a filmre kormány- vagy rendszerkritikaként tekint, akkor hazudik, mert ez a film szimbolikusan apa- és fiúkritika, hiszen a változás akkor indul el, ha tudunk beszélni a világunkról.

A végén be kell látnunk, hogy nem áldozatok, hanem cselekvők vagyunk, mi hozzuk létre ezt az országot az iskolában, a vacsoránál, az orvosnál és a sajtóban is - és persze a szavazófülkében. Ezért ez a film tényleg magyarázat mindenre.

Ps: 2008-ban Esterházy Péterrel interjúztam, kimásolom a számomra fontos interjúrészletet, mert nekem ez volt magyarázat mindenre.

Nagypapám 89-ig minden Esterházyt megvett, de a rendszerváltás után már semmit nem olvasott öntől. A politikai megosztottság felett lehet irodalmat írni?

Az ember reménykedik, hogy a könyvespolc nincs megosztva, de kicsit azért az is meg van. Nem veszem félvállról, rosszul is esik a nagypapája elvesztése, minden olvasó számít, de azért azt mondanám, hogy ez elsősorban az ő problémája. Az olvasástudó árulása. Mert ha tetszett neki a Fancsikó és Pinta, akkor tetszene neki a Harmonia is. De mert hiányoznak a neki tetsző politikai deklarációim, eltekint tőlem. Titokban esetleg olvashatna, hogy a keserű tréfa eszközével éljek.