Andrew Haigh, aki előszeretettel ír felül 45 évnyi házasságot egy emlékkel (45 év) vagy ülteti fiataljait érzelmi hullámvasútra (Hétvége), menthetetlenül beleszeretett McGuire sokkoló naturalizmusába. Az olvasás során megtapasztalt zsigeri élményt szerette volna átültetni a képernyőre, és ezért nem volt rest elmenni egészen a Jeges-tengerig. A televíziós sorozat gyönyörű nagytotáljai, jégtáblákba veszett hősei nem számítógép renderelte trükkfelvételek, hanem valódiak. A BBC pénzt nem kímélve meg sem állt a stábbal a Spitzbergákig, ahol éppoly természetes a fagyos tengeri fürdő, mint az ablakon kíváncsian beszimatoló jegesmedve-orr; majd fantasztikus díszleteket épített itt nálunk Budapesten. A kulcsszó a hitelesség, amelyből a kaméleon Colin Farrell is kivette a részét: viktoriánus ökölvívók és dokkmunkások mintájára faragott magából igazi tengeri medvét.
A Terrort senki nem élte túl a sarkvidéken - Könyves magazin
A műfajok nem gettók – mondta egyik interjújában Dan Simmons és elég csak a fő művét, a díjakkal elhalmozott, kultikus Hyperion - sorozatot elővennünk, hogy lássuk, miként igyekszik a hagyományos műfaji kereteket fellazítani. Terror című regényben is ez a kísérletező kedv köszön vissza.
Az ember már az 1850-es években a tengeri élővilág nyakára hágott.
„Amikor megnyílik a jég, behajóznak az öbölbe, de alig akad bálna. Ritkán látnak állatot, és a néhány alkalommal, amikor leeresztik a csónakokat, a bálnák gyorsan eltűnnek a jég alatt, és nincs fogás. Brownlee kezd arra gondolni, hogy Baxternek talán igaza van: talán tényleg túl sok bálnát megöltek már. Nehezen tudja elhinni, hogy a hatalmas, nyüzsgő óceán ilyen gyorsan kiürülhet, hogy ezek az irdatlan vadak ilyen kibaszott sebezhetőek…”
Bálnavadászok (Hátul Colin Farrell, elől Roland Møller) Fotó: BBC
A bálnavadászat kihaló iparág, ahonnan óriási vagyonokat kell kimenteni a jövő virágzó gazdasági szektoraiba. Azok, akik mások kihasználásából gazdagodtak meg, törvénytelen módszerekkel könnyedén váltanak térfelet, szemben a munkásosztály tengerből megélő tagjaival, akiket benne hagynak a slamasztikában. A korabeli Angliában az empátia a kolonc szinonimája, a tőke meg az Istené: utóbbi igéje – „törődj a magad dolgával” – sárba rántja az egész társadalmat.
McGuire mocsokban dagonyázó világa rokon Donald Ray Pollock középkelet-amerikai sorstalanságával,
amelyet a Mindig az ördöggel című regényben festett papírra. Éppoly lehangoló és torz a maga megörökölt, sivár reménytelenségével, ahol a jóérzés nem több, mint kihasználandó luxuscikk, az ember meg embernek farkasa. Schopenhauer idézete - „A világ pokol, aminek az emberek a meggyötört lelkei, de ördögei is.” – önigazolás, sírfelirat az emberiség fejfáján.
A Mindig az ördöggel adaptációját pont az író rontja el - Könyves magazin
A Donald Ray Pollock azonos című regényéből készült Mindig az ördöggel című thriller elképesztő sztárparádéval mutatkozott be a Netflixen. A karizmatikus mű adaptációja koncepciójában és hangulatában azonban kissé félresikerült, pedig a legnagyobb tisztelettel bántak az alkotók a történettel, még magát az írót is felkérték narrátornak. Na, ezt nem kellett volna!
Sötét titkoktól terhelten fut ki a nyílt vízre a bálnászhajó. Fedélzetén többek közt a hajóorvos Patrick Sumnerrel, az indiai lázadás leverésének veteránjával, valamint Henry Drax szigonyossal. A dokit megfeneklett élete és a háború borzalmai kísértik, melyek elől az ópiumos üveg alján keres menedéket.
Drax e sötét kor kitermelt pszichopatája: az empátia és az érzelmek teljes hiányával tettei csupán ösztönszülte válaszreakciók az élet érintéseire.
Kettőjük sorsa feloldhatatlanul összefonódik, és erkölcsiségük ellenpólusai közt sorakozik föl a hajó teljes legénysége. Ebben a férfivilágban mindenkinek megvannak a maga szennyes kis titkai, de Haigh-t nem a kérges felszín érdekli, hanem amiről hallgat a mély.
Férfivilág Fotó: BBC
A történet főbb vonalakban hűen követi Dan Simmons Terrorjának cselekményét, annak természetfeletti vetülete nélkül.
Mi szükség lenne a transzcendensre, ha itt van az ember, aki nemcsak magán követ el erőszakot, hanem a természeten is?
Az olvasó viszolyogva asszisztál a bálnavadászat borzalmaihoz, és (anti)hőseivel egyetemben fog fejszét, hogy fókakoponyákat verjen be. És miért? Na, nem a friss húsért: megnyúzott tetemek halmai húzódnak a jégtáblákon a látóhatárig, ahogy az amerikai bölényeké a prérin.
„Amikor a csont mindkét oldalát elvágja, a felső állkapocs egy darabban letörik és óvatosan felcsörlőzik, úgy lóg a fedélzet felett a fekete bálnaszila csíkokkal, mint egy gigantikus bajusz. Aztán a szilát ásókkal leválasztják, és kisebb darabokra szedve elrakják. A felső állkapocs többi része a raktérbe kerül. - Karácsonyra ennek a döglött, borzalmas bűzbombának a csontjai egy finoman parfümözött fűzőben lesznek, amit egy még baszatlan szépség visel, aki a Stranden táncol. Ha belegondol, elszédül az ember, nem igaz?”
A hajón is szárba szökken az erőszak: rasszizmus, abúzus, pedofília és gyilkosság borzolják a kedélyeket, amelyek tovagyűrűznek a jégtáblákra is. A homoszexualitást a kor szodómiaként ítéli el, és ül fölötte tort.
Ennyi bűnt képtelen bármely hajó is a felszínen tartani:
a bálnavadászok így jégre szállnak, amelyet csak a mindenre elszántak élhetnek túl. Azok, akik képesek kivetkőzni önmagukból.
„Láncaitól megszabadulva Drax hirtelen nagyobbnak és fiatalabbnak érzi magát. (…) Nem fél a jövőtől, nem érti annak hatalmát és jelentését. Minden új pillanat egyszerűen egy kapu, amin átlép, nyílás, amit önmagával lyukaszt ki.”
Henry Drax elemében (Colin Farrell) Fotó: BBC
A lelkiismeretével folyamatosan hadban álló Sumner beleveszve a kietlen tájba végül rátalál önmagára. El Caminója felér egy újjászületéssel, amelynek szimbólumát a medvekalandja hordozza magában.
Ám a civilizált világban a születés nem más, mint nyitány a szenvedéshez.
Az élet folyamatos haldoklás, ahol azonosulni próbálunk a környezetünkkel. Az érzelemnélküli reakciók és válaszreakciók sorával. Akár egy pszichopata.
„A szeretet múlandó. Ebben az állat se különbözik az embertől.”
Andrew Haigh öt részes minisorozata remekül idézi meg a regény komor és borongós atmoszféráját, vizualitásában kreatívan tükrözi Sumner pokoli vesszőfutását, Colin Farrell alakításában pedig Drax apatikus lelkivilágát. De éppúgy kitesz magáért a többi színész is: megvannak a maga drámái Stephen Graham kapitányának vagy Sam Pruell elsőtisztjének. Kiváló alakítást nyújt Sumnerként Jack O’Connell is, mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy inkább csak ellensúly a mérleg serpenyőjében a jóval kevesebb játékidővel bíró Colin Farrell briliáns játékával szemben.
Az Északi vizeken nem túl pozitív végkicsengése borongós képet fest föl. Igaz, McGuire és Haigh rivaldafénye kizárólag a bennünk rejlő sötétséget pásztázza, de csak így lehet – és érdemes – rávilágítani az emberi viselkedés fonákságaira. Mert ez egy ilyen világ.
