Hogyan lehet egy közel 600 oldalas regényt feldolgozni a mai világban, amelyet a pár másodperces, túlstimuláló videók és a megállíthatatlan híráradattal megáldott globális médiazaj határoz meg? Méghozzá drámaként, két órában. Ezekkel a kérdésekkel szembesülhetett Bodó Viktor színész-rendező, amikor elkészítette a saját Mester és Margarita-átiratát és feldolgozását a Katona József Színházban. A válasz pedig: sehogy.
Minden szabályt fel kell rúgni, zajt kell kelteni, a nézőt össze kell zavarni, és végül felgyújtani a színházat.
Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regénye eredetileg 1967-ben jelent meg, és nem túlzás azt mondani, hogy a modern irodalom egyik meghatározó, klasszikus nagyregénye lett, ami egyszerre egy mágikus utazás és egy politikai áthallásokkal teli társadalmi korrajz a 20. századi Moszkvában. A kötetet híresen nehéz adaptálni, sokan emiatt elátkozottnak gondolják, de tavaly júniusban jött a hír, hogy Bodó drámát készít belőle – megnéztük.
Mintha egy bölcsész feedjét pörgetnéd
Ha valaki látott már Bodó-darabot, akkor az tudja, hogy a hirtelen hangulatváltások, az erős fény- és hanghatások, valamint a klasszikus és popzenék feldolgozásai jellemzik egy-egy darabját, arról nem is szólva, hogy rendszeresen tesz azért, hogy elidegenítse a nézőjét. A dráma első felvonása végig úgy tesz, mintha megpróbálná feldolgozni a regény egyes jeleneteit, de kudarcba fulladna, a rendező pedig mindezt szórakoztató formában teszi elénk.
Az egyik pillanatban még Wolanddal, Berliozzal és Hontalannal ülünk a padon, a másikban már az egyik narrátori pozíciót felvett színész értekezik arról, hogy vajon milyen irodalomelméleti megfejtései lehetnek a kötetnek, amit egészen addig csinál (mint sok más karakter is ebben a drámában), míg szinte habzani nem kezd a szája az idegességtől.
De a felfokozottság (és túlstimulálás) nem elég leíró arra, hogy mi is történik a színpadon – minden másodpercben egy újabb geg szakítja meg az amúgy is zaklatott történetmesélést.
Bodó jól láthatóan szórakozik és szórakoztat. Minden poént felsorakoztat a magasröptű filozófiai bonmot-tól egészen a fingós viccig, és bár néha kínosan érezzük magunkat vagy fennhangon nevetünk, folyamatosan érezzük, hogy mekkora mű súlya alatt is vagyunk.
Világos, hogy ez a dráma nem igényli – ahogyan többször viccelődnek is vele az előadás alatt –, hogy feldolgozza a regényt, hiszen ezt lehetetlen két órában érdemben megoldani. Helyette inkább egy élményt ad, ami nagyon hasonlít arra, mintha az Instagram- vagy a TikTok-feedünket pörgetnénk, újabb és újabb ingerek érnek, de néha beáll az a csend, amiben észrevesszük, hogy nem ember és képernyő, hanem ember és ember között történik interakció.
Ez a határ (vagy annak eltűnése) pedig egyszerre meglepő és ijesztő.
Két felvonás, két külön darab
A kétórás játékidő (és egy 10 perces szünet) két felvonásra bomlik, ami ütemben és hangulatban is teljesen más. Az első óra arconcsapásként éri a nézőt, szinte levegőhöz sem jutunk: folyamatos a mozgás (még a színpad is forog), a kórusjelenetből hirtelen táncjelenetbe folyunk át, közben kávét osztogatnak a nézők számára és egy ponton még a nézőtérre is befutnak a színészek, hogy a megbolondult Hontalan elől meneküljenek.
Még Franz Kafka A kastély Vígszínházban bemutatott feldolgozásához képest (amit szintén Bodó rendezett) is sokkal pörgősebb (pedig ott azért egy egész kastély mozgott) – de jól látszik, hogy Bodónak kapóra jött a könyv első fele, ami tele van az irodalmi közéletre reflektáló jelenetekkel (szerkesztőség, kritikusok).
És éppen amikor már kezdene lemerülni az ember a sok vicc, füstgép, zaj- és fénykavalkád összességétől, jön egy szünet, ami akárcsak a könyvben, teljesen áthangolja az estét.
Aki olvasta Bulgakov klasszikusát (ehhez a drámához elengedhetetlen), az jól tudja, hogy a kötet két jól elhatárolható részre bomlik, ami ugyan írásban annyira nem feltűnő, mint egy színpadi feldolgozásban. Az első rész őrületére egy sokkal visszafogottabb, lassúbb, bár nem kevésbé elborult felvonás érkezik, ami a túlstimulált nézőnek ez egyszerre érződik hihetetlenül lassúnak és nagyon rövidnek.
A második felvonás – akár a kötet – Mester (Fekete Ernő) és Margarita (Ónodi Eszter) szerelmére koncentrál, ami inkább érződik patetikusnak, mint jól eltaláltnak. A rövid gegeket felváltják az emelkedett stílusban elmondott hosszabb mondatok, a sokszereplős jelenetek helyett két-három karakterre koncentrálunk. A hangulat hasonló, de néhány kifejezetten látványos jelenetet leszámítva (Hontalan elméjének megbomlása egy táncos tükörjelenetben csúcsosodik ki, miközben egy végtelen gitárszólóba folyó Personal Jesus-feldolgozás szól) csalódásként érződik a szünet után.
Természetesen a darabnak nem kötelessége (vagy célja) összekötni azt, amit a regény sem old meg. De a dinamika változása nagyon feltűnő – ezzel pedig mintha semmit nem kezdene a darab, sokkal több a csönd, kevesebb az inger, ott lenne a lehetőség, hogy a társadalmi rendet felbontó Ördög reflektáljon a nézőtéren valószínűleg sokakban élő ingerfüggőségre.
De mégsem teszi, helyette forgószínpadon, fénycsóvával teszi magáévá Woland Margaritát.
Nem a pontosság, hanem a játék a fontos
Bármennyire furcsa a felvonások közötti ritmusváltás, a Mester és Margarita a játékról és a szórakozásról szól. A darab során többször is improvizálnak a színészek, végig olyan az érzésünk, mintha egyszerre lennénk egy nyári drámatábor esti fellépésén, egy főpróbán és egy premieren. Minden autentikusnak tűnik a színpadon, a színészek egyszerre tudnak a szerepükben lenni és reflektálni is arra, hogy mi történik – ez pedig olyan felszabadult érzést ad:
az sem lenne meglepő az előadás alatt, ha valaki úgy döntene, váratlanul beordít a nézőtérről.
A feldolgozás nagyon szabadon nyúl az eredeti műhöz és ez jól is áll neki. Remek húzás, hogy Ónodi Eszter végigtakarítja az első jelenetet, végig jól láthatóan a színen van, aztán csak a szünet után lép elő a fénybe – ezzel reflektálva arra, hogy a kötetben az első részben teljesen hiányzik a két címszereplő.
Az ördögök bőrszerkóban feszítenek különböző rock- és metálszámokra, miközben nagyon stílusosan és flegmán mozognak a színpadon, úgy, mint akiknek valóban ez az egész világ csak egy felelősségek nélküli játszótér. És a rengeteg tömegjelenet is nagyon izgalmas látványt nyújt.
Talán nem ez az egyik legjobb Bodó-darab, de tekintve, hogy milyen masszív regényről van szó, a felszabadult játék a színpadon a legjobb megoldás.
Az pedig csak hab a tortán, hogy a végén (szimbolikusan) felgyújtják a színpadot, mintha a mű egy nagy zűrzavarban megemésztené önmagát.
Fotó: Gordon Eszter / Katona József Színház
