A könyv jobb volt – ezzel a laposra koptatott közhelyidézettel indít a cikk, amire Julia Quinn kapásból rávágja, hogy naná, hogy a könyv mindig jobb, mint az abból készült tévéadaptáció. Hiszen a film hogyan is adhatná vissza az érzelmek azon teljes tárházát, amelyet egy könyv rejt? Hogyan kaphatjuk meg a szereplők legbelsőbb érzéseit, vagy azokat „az őrült kis dialógusokat”, amiket olvasás közben a saját fejünkben folytatunk? A könyv többet kínál: több időt a szereplőkkel, több történetet, több drámát, „több mindent”.
Most azonban, hogy a könyveit megfilmesítik, és életre kelnek a szereplői, arra jutott, hogy a könyv nem volt jobb. Mint ahogy a tévésorozat sem az. Egyszerűen mások. Szerinte a könyvek megvilágítják egy szereplő legbelső gondolatait, míg a film „lehetőséget kínál az érzelmek arckifejezéseken keresztüli értelmezésére”. Ezen túlmenően lehet, hogy egy könyv „megigéző fordulatot” kínál, ám a film pillanatok alatt képes egy jelenetet vagy hangulatot teremteni.
Amikor ellátogatott a forgatásra, már csak az ott dolgozó emberek száma is megdöbbentette. Ami kezdetben csak néhány, képzeletében élő karakter volt, az hirtelen egy komoly produkcióvá vált, amelyen több százan dolgoztak. A film olyan módon bővítette ki a Bridgerton világát, melyre szerzőként egymaga nem lett volna képes.
Quinn szerint biztos vannak olyanok, akik azt kifogásolják, hogy a sorozat miért nem követi szóról szóra a könyvet, de a maga részéről katasztrofálisnak tartja az ilyen feldolgozásokat. Az író elismerte, hogy talán rózsaszín szemüvegen keresztül nézi az egész folyamatot, de az is lehet, hogy csak szerencséje volt: amikor ugyanis egy olyan ember akarja adaptálni az ember regényeit, mint Shonda Rhimes, akkor Quinn szerint „az egész univerzum rózsaszín szemüveget kap”, hiszen annyira jó szakember. Így aztán soha nem kellett aggódnia a művei integritása miatt, csak hátradőlt és hagyta, hogy a szakemberek végezzék a dolgukat. „Tudtam, hogy jó kezekben vagyok” – tette hozzá.
