Mindannyiunk életében rengeteg élmény gyűlik össze, melyet szeretnénk valamely módon átadni az utókornak. Ezt tette Nagy Antal is, amikor 2003 őszén „hirtelen felindulásból” papírra vetette egy Olympia írógép segítségével élete történetét. Ugyan 2021 és 2003 között jelentős idő eltelt, de ezen időszak alatt Antal további könyveket véglegesített és jelentetett meg a Publio Kiadónál (publioboox.com).
Egy hajdúsági településről, akkoriban sem volt könnyű karriert befutni, de Antal sikeresen vette az akadályokat, és élete jelentős részét a haza szolgálatában töltötte. Természetesen Antal is azt állítja, hogy a Belügyminisztérium akkoriban egy állami erőszakszervezetként működött, de leírása alapján arra lehet következtetni, hogy ő csak a papírmunkával és későbbiekben a különböző államközi események szervezése kivitelezésével foglalkozott a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztályán (NKO).
Több érdekesség, és kivételes történet jut el az olvasóig, mint például hogyan is kellett az akkori belügyminiszter igényeit kielégíteni az egész BM-nek.
“Képzeljük el a hangulatot, amikor reggel beérkezünk a hivatalba, és jön a legfelsőbb parancs, hogy Benkei András elvtárs töltött káposztát kíván reggelizni a helyetteseivel a vendégházban. Ez még akkor sem volt egyszerű feladat, ha a vendégházban állandóan spájzoltak szabolcsi töltött káposztát az ilyen alkalmakra. A szabolcsi töltött káposzta Benkei András módra: legyen benne a malac füle, farka és egyéb java része. Ez az eset olyasmi, mint amikor a tengerészekkel két hírt közölnek, egy jót és egy rosszat. Jó, hogy dupla adag rumot kapnak; a rossz az, hogy a kapitány vízisízni akar.” - Írja Antal a könyvében.
Ugyan feltehetnénk azt a kérdést, hogy ha valamely könyv ilyen bennfentes információkat taglal, hogyan mutat be más tartalmat is ami nem az akkori pártállam működését mutatja be? Erre nagyon egyszerű a válasz, úgy hogy Antal szerencsére nem egy száraz BM-es sztorik gyűjteményét vetette papírra, hanem az élményeit is, többek között az Észak-Koreai állami utazását.
„1984 őszén már én szerveztem meg egy miniszterhelyettesi szintű delegáció látogatását Észak-Koreába. Moszkvából indultunk egy IL-86-os repülőgéppel, és a Bajkál-tó fölött repülve közelítettük meg Phenjant. A Bajkál-tó után figyelhettem meg életemben először a napkeltét repülőről. A hajnal valóban hasad! A koromsötét égen mintha vonalzóval húznának meg egy fénylő vízszintes csíkot, ami aztán egyre fényesedik és elnyomja az éj sötétjét. A hajnalhasadás valóban vízszintes, mivel több mint 10 ezer méter fölött repültünk.
Észak-Koreában felejthetetlen élmény volt a Gyémánt-hegységben tett kirándulásunk, valamint Vonszan kikötőváros megtekintése a Japán-tenger partján. Koreában hallottam először a kabócák énekét is, mintha a szférák zenéje lett volna. A két Korea közötti feszültség és a korábbi háború miatt természetesen erős őrség védte a vendégházat is, ahol elszállásoltak bennünket, de az őrséget még „harci ludakkal” is megerősítették. Ez nem vicc, a liba az egyik legéberebb állat, messziről érzékeli az idegent és éktelen gágogásba kezd. Gondoljunk csak a capitoliumi ludakra, amelyek megmentették az ókorban Rómát a gallok támadása ellen. Nagyon emlékezetes esemény volt Panmindzson megtekintése a 38. szélességi fokon. Filmről mindenki ismeri a híres barakk épületet, amelyben a tárgyalóasztal közepén húzódik a határ észak és dél között, kívül pedig állig felfegyverzett katonák. Nem álltuk meg, hogy határsértést ne kövessünk el: tenyerünket átnyújtottuk az asztal felezővonalán.”
Koreában eltöltött ideje után nem sokkal a rendszerváltást követően nyugdíjba vonult, viszont a könyv talán legmeghatóbb mondatai itt hangoznak el, mely bemutatja az élet körforgását:
„A BM-ből való búcsúztatásomra 1990. február 5-én került sor; 19 fő írta alá az emléklapot, az alábbi idézettel:
“Az élet már sokat adott, Bódítót, furcsát és keservest, De még valamit tartogat.” Ady Szép gondolat, de nem tudja ellensúlyozni azt az érzést, hogy amikor visszavonulunk a munkától, az ember egy kicsit meghal. E gondolat abból is következik, hogy nem készültünk fel a visszavonulásra, a nyugdíjas évekre...
...Már említettem, hogy a Cég hamar elfeledkezik egykori munkatársaitól. Kezdetben még csak-csak találkozgattunk, vagy hívtuk egymást, később csak a kiválasztottakkal érintkezik az ember. E találkozások színhelye már egyre inkább a Korvin vagy a Honvéd kórház, illetve a temetések.”
Ugyanakkor Antal arra is ügyel, hogy ne csak a rossz gondolatok maradjanak meg bennünk. Fogalmazzunk úgy, hogy az „érdekesek” is.
“Miután megkaptam a „sétáló cédulát” és leszereltem, a Mézeskalács téri lakásom telefonjából is eltávolították a „poloskát”, a kagyló alatt található kütyüket. A szakik nem is csináltak ebből titkot. Tamás fiam újságolta: becsöngettek „a telefonszerelők”, hogy hibás a készülék, és már be is nyomultak. Arra az ellenvetésre, hogy nem hibás az, csak sejtelmesen mosolyogtak a néma leventék. Tamás jól megfigyelte, hogy miket szereltek ki /és nem be/!”
Kivételes életének egyik csúcspontja elmondása szerint az volt, amikor fia feleségének családjához látogattak ki Mexikóba, de ez már a rendszerváltást követően történt meg.
Antal könyve talán hiánypótló, mivel sokak számára egy olyan könyv jelent meg, ami a múltat idézi fel, sokak számára pedig egy ismeretlen világot mutat be a könyv. Egy biztos, a szerző, aki Észak Koreától Mexikóig rengeteg állami szakmai feladatot ellátott, kivételes részletességgel számol be élményeiről, munkájáról, de leginkább élete történetéről.
