Szinte mindenkiben előjön a gondolat, hogy a kólás doboz vagy fogkefe, amit eldob, valahol az óceánban vagy az erdőben végzi. A klímaszorongás lassan természetes, viszont abba sokszor nem gondolunk bele, hogy a szemét nemcsak az egyének felelőssége, hanem a cégeké és a kormányoké. Pedig már a 20. század közepe óta megpróbálják a hétköznapi embert felelőssé tenni a cégek okozta környezeti károkért. Mindezt persze a pénz érdekében.
A Zöld könyv podcast legújabb részében Litkai Gergely a Greenpeace Magyarország Egyesület ügyvezetőjét, Mező János Bálintot kérdezte, a beszélgetés középpontjában Michael E. Mann Az új klímaháború című könyve szerepelt. A podcast bevezet minket a cégek piszkos ügyeibe, hogy miként és hogyan próbálták áthárítani magukról a felelősséget, és hogy miért is kéne a gazdaságnak a környezetvédelembe fektetni.
50 éve tudatosan romlik a helyzet
„Általános tudományos egyetértés van azzal kapcsolatban, hogy az emberiség a fosszilis tüzelőanyagok égetése során keletkező szén-dioxid kibocsátásával befolyásolja leginkább a globális klímát. (…) Az emberiségnek 5-10 év áll rendelkezésére, mielőtt kritikussá válik az energiastratégiák megváltoztatására vonatkozó kemény döntések szükségessége. Amire a hatások mérhetővé válnak, előfordulhat, hogy már nem lesznek visszafordíthatók” – hangzik el már a beszélgetés legelején egy részlet a fent említett könyvből.
Az idézetet nem ma írták, sőt nem is a tavalyi évben vagy ebben az évtizedben, hanem 1978-ban.
Litkai pedig abba is beavat minket, hogy a könyvben Mann is idézi ezt a részletet, ami az ExxonMobil egyik akkori vezető kutatójától származik. Ez azért is fontos, mert ez a cég Amerika egyik legnagyobb olaj- és gázcége, sőt egyike a világ hat legnagyobb energiaóriásának.
Mező János szerint az idézet azért is jelentős, mert az olajcégek ezek szerint pontosan tudták, hogy mi történik. „Az Exxon kutatói és vezetői tudták, hogy azzal, amivel óriási profitot termelnek, ez akkoriban évi szinten 3-5 milliárd dollár lehetett, most 16,2 milliárd, tönkreteszik a Földet” – mondta Mező János.
A klímaváltozás kutatása és az olajkitermelés már korábban is összekapcsolódott Mező János szerint, ugyanis már az ’50-es években készültek kutatások erre vonatkozóan, 1978 után pedig sorozatosan születtek jelentések. Viszont az Exxon tudatosan folytatta a munkáját, sőt abba is külön pénzt fektettek, hogy a klímaváltozásról való közbeszédet megosztó témának állítsák be, a jelenséget érdektelennek mutassák be.
Folyamatosan leépítik a klímakutatásokat, és átcsatornázzák az erőforrásokat arra, amivel a klímatagadást, a felelősség terelését és a cselekvés megakadályozását okozzák”
– mondta Mező.
A háború alapja a félrevezetés
Mező szerint nem elsősorban arról van szó, hogy a hétköznapi emberek híján vannak a tudásnak vagy a cselekvésnek, hanem hogy azok a felsővezetők, akik a cégek környezetszennyezéséért felelősek, a profit érdekében inkább a környezetkárosító megoldásokat választják. De hogy ne tűnjenek fel rossz színben, félre kell vezetniük az embereket:
Ez olyan, mint amikor a fegyveripar 50 évvel ezelőtt kitalálta, hogy a fegyverek nem ölnek embert, az emberek ölnek embereket.
Az emberekre hárították a felelősséget (…), és azt mondták, hogy a mentális betegekkel van a probléma, nem azzal, hogy bárki besétálhat egy fegyverboltba és lövöldözhet az utcán” – mondta az ügyvezető.
Tehát a profitéhség maga a probléma, ami a bevétel érdekében képes elferdíteni az igazságot, hogy magát jobb színben tüntesse fel, csak sokszor ez környezetszennyezéssel jár, akár az Exxon esetében.
Az elmúlt 50 évben ugyan történt változás, már nem lehet letagadni a klímaváltozást, viszont még mindig nem a felelősségvállalás a fő irány. A 20. század közepén még tagadták, később pedig – ahogy a fegyverekkel is láttuk – megpróbálták másra terelni a felelősséget. Jelenleg pedig ott tartunk, hogy a környezeti károkat nem a cégeknek, hanem a kormányoknak és az embereknek kell megfizetni.
„Vegyünk egy példát: Kovács István 40 éves tanár havonta kétszer tudja használni az egyébként régi benzines kocsiját, ami már 20 éves, hogy a gyerekeit furikázza. Kéthavonta tudja megtankolni a kocsit, nem is lenne több pénze rá, mellette pedig BKV-zik.
Tehát az ő felelőssége lenne a környezetszennyezés, és nem az Exxon vezérigazgatójáé, aki 15 milliárd dollárt keres évente és 100 millió dolláros egyéni bónuszt kap mellé?
Arányos a felelősség, nem?” – mondta Mező.
A síró indián esete
A cégek számos elterelő kampányt alkalmaztak (és talán alkalmaznak ma is) saját felelősségük hárítására. Ennek egyik legelső példája az 1970-es évek elejéről származó Síró indián című tévéreklám. A társadalmi célú felhívás az utcai szemetelésre akart megoldást jelenteni. (A videó ma is megtekinthető, sajnos elég rossz minőségben)
Mező úgy látja, ez csak egy „csővégi megoldás”, azaz nem azokat bünteti vagy készteti cselekvésre, akik magát a szemetet kitermelik, hanem az embereket. Az emberek már csak ott tudnak cselekedni, amikor megtörtént a probléma, viszont ha a cégeké lenne a felelősség (akár törvényeken és szabályozásokon keresztül), akkor sokkal kisebb mértékben történne környezetszennyezés. Elég csak a mikroműanyagot felhozni példaként:
„A plasztik probléma összefügg a mikroműanyag-szennyezéssel, az élővilág küszködésével a tengerekben, óceánokban, és megvannak a saját egészségügyi hatásai is.
Egy évben több bankkártyányi mikroműanyagot eszünk meg vagy lélegzünk be. Ez most már ott van a méhlepényben, az anyatejben, és ezeknek a cégvezetőknek a felelőssége lenne, akik akkor vagy azóta ezt a lépést megakadályozták”
– mondta Mező.
Szabályozzuk a szén-dioxid-kibocsátást?
A környezetszennyezés csökkentésére megoldást jelenthet, ha kvótarendszert vezetünk be a szén-dioxid-kibocsátásra. Mező szerint ez mindenképp egy jó ötlet, és több pozitív példát is látott már, ami képes volt visszavenni a kibocsátás mértékéből például Ausztráliában vagy Európában. A legfontosabb, hogy olyan rendszer jöjjön létre, amivel a piaci szereplők meggyőzhetőek, hiszen ellenkező esetben több hátránya is lehet ennek, például az infláció vagy az élelmiszerárak növekedése.
De ez azt is jelenti, hogy társadalmi szinten mindenkinek a saját mértékéhez mérten kell beárazni ezt a kvótarendszert.
Aki keveset fogyaszt, vagyis kevés szén-dioxidot termel, annak kevés megszorítása legyen, és aki luxusban él, például magángépeket, több autót használ, annak többet kelljen fizetnie.
Komplex problémára komplex megoldás
Litkai szerint fontos, hogy átfogóan lássuk a környezetvédelmet, nem elég csak egy részterületet kiragadni és azt szabályozni, rendberakni. Hiszen mind a mai napig még sok olyan szabályozás van, ami bár úgy tűnik, de nem hoz lényeges eredményt, inkább csak látszatmegoldás. Vannak ugyanis hatékony eszközeink, de nem élünk velük.
„.Ami nekem mindig frusztráló ebben, hogy nem arról van szó, hogy nincsenek eszközeink, és itt állunk letolt gatyával a klímaválság előtt, hanem igenis vannak, most már azt is tudjuk, hogy mik a hatékonyabbak, és mégis sokszor a lustaság, a lobbitevékenység vagy a nem tudom mi miatt nem ezeket választjuk” – mondta Litkai.
Mező szerint ennek a kulcsa a kormányokban és a politikában rejlik:
Ehhez erős, jó kormányzati szereplők kellenek, akik a közjó szolgálata iránt elkötelezettek, de ilyen emberek sajnos nem mindenhol vannak. Itthon sincsenek.”
Pár éven belül olyan változások történnek majd, amik bizony a felsővezetőknek is szembetűnik, ilyen a jégsapkák olvadása, a vízszint emelkedése vagy bizonyos területek elsivatagodása. Ez gazdasági mércével is mérhető változásokat okoz. Erre pedig minél előbb megoldásokat kell majd találnunk, különben egy válság közepén találjuk magunkat, végül pedig egy halott bolygón.
Hogy pontosan milyen megoldások múlnak rajtunk? Kiderül a podcastból.
