Na, ő az a fiú, aki, ha az ajtómban állna és jönne a lányomért, a puskámért nyúlnék. Megráztam a fejem. Miért is? Mit tudok erről a fiúról valójában? Tegyük fel a következőt. A srác állatorvosnak tanul az egyetemen. Van egy labradorja, akit Brúnónak hívnak. Minden reggel együtt futnak néhány kilométert. Időnként munkát vállal, hogy besegítsen a háztartásba édesanyjának, aki egyedül neveli őt. Autót mos, bútort cipel, ebédet hord ki. Az utcában lakó gyerekeknek segít a matek leckében. Imádja a pizzát és a tésztákat. Bármennyit ehet, egy grammot sem hízik. Néha megfordul a fejében, hogy eljárjon úszni vagy teniszezni. És vannak álmai. Randira hívni egy gyönyörű lányt az évfolyamból. Az egyetem elvégzése után saját rendelőt nyitni és a beteg állatokat meggyógyítani. Olykor – olykor pedig kiengedi a fáradt gőzt, ahogy ezen a bulin. Pár akkord és indul a pogó…
Behunyom a szemem, amikor gyengéden a vállamra ereszkedik egy puha kéz, melynek tulajdonosa csilingelően felkacag. – Drágám, már megint ezt az ősrégi fotódat nézed? Mit szólnál, ha a lányunk járni szeretne egy ilyen fiúval?
- Engedném – mosolyodom el – mi is milyen jól tettük.
