Borda Réka: Túra az irodalmi trófeákért [Tárgydilemmák]

A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. 

"A Kéktúra és az irodalmi pálya között tátongó lényegi különbséget végtére is ez adja: utóbbin szakadó esőben kell a meredek hegytetőn felküzdenem magam, és rendre az az érzés jár át, hogy hiába menetelek. Gyakran nem jutok el a pecsételőpontig – mondjuk mert nem hoztam ki magamból a maximumot, vagy mert mások sokkal tehetségesebbek nálam, vagy mert nő vagyok, vagy mert nem ismerem személyesen a döntéshozókat, vagy mert ideológiai alapon gátolnak benne. A Kéktúrán viszont pár kilométerenként is lehet sikerélményem, ami persze nem csökkenti azt a hivatástudatot, amit az írás iránt érzek, de legalább, végre először, ellentart a kilátástalanságnak." Borda Réka Tárgydilemmák című esszésorozatának kilencedik részében az irodalmi közegben tapasztalt "pecsétgyűjtési" kényszerről mesél.

A sorozat első része itt, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik itt, a hatodik itt, a hetedik itt, nyolcadik pedig itt érhető el. 

Elkezdtem a Kéktúrát. Nem gondoltam volna, hogy valaha leírom ezt a mondatot, ugyanis korábban kevés unalmasabb dolgot tudtam elképzelni a természetjárásnál, ráadásul a kínos osztálykirándulások emléke és a kullancsoktól való irtózás is közrejátszott abban, hogy sokáig olyan messzire elkerültem ezt a tevékenységet, mint egy büdös zoknit. Úgy fest tehát, találtam egy hobbit, és ezt csakugyan bizsergető érzés kijelenteni, hiszen bár mindig is esténként jutott időm az írásra, valójában a kezdetektől munkaként tekintettem rá, így tulajdonképpen soha nem tudtam, milyen egy pusztán a „csinálás” öröméért végzett időtöltés.

A Nógrádtól Nagymarosig tartó, kétnapos szakasz során volt alkalmam végiggondolni, miért a túrázás fogott meg ahelyett, hogy papucsot fonnék vagy jógáznék. 

Arra jutottam, hogy ez meglepően hasonló függőség, mint az írás: izzadok, lihegek, és vannak pillanatok, amikor hajlok arra, hogy feladjam, de végül mégis mindig elvonszolom magamat a célig, az efölött érzett, mindössze pár másodpercig tartó öröm pedig elhajt a következő állomásig.

De ennél is szembeötlőbb párhuzam az ambíció – a kisebb és nagyobb szakaszhatárok elérésének lehetősége, amiknek hála, ha elég kitartó vagyok, kaphatok pecsétet a füzetembe, vagyis szert tehetek valamiféle trófeára. Csakhogy a Kéktúra esetében kizárólag én tehetek arról, ha nem sikerül eljutnom a pecsételőpontig, és ez teszi annyira felszabadítóvá a gyaloglást, hogy a több liter vízzel, több kilogramm élelemmel, valamint egy hálózsákkal és túlélőszerszámokkal megpakolt csomagom ellenére is súlytalanabb tapasztalatban van részem, mintha egy asztalnál görnyedve dolgoznék a következő könyvem kéziratán.

Ennek köszönhetően jöttem rá – valahol a Csóványosról leereszkedve, remegő lábbal –, hogy fontos elmerengenem a trófeákhoz való viszonyomon – legyen az megjelenés, felkérés, publikáció, ösztöndíj vagy épp díjjelölés –, mert az a benyomásom, még ezen az újdonsült hobbin is képes csorbát ejteni az, hogy a győzelemre pályázom. Ezzel pedig muszáj kezdenem valamit.

A megszállottságom egyrészt egyéni okokra vezethető vissza: a teljesítménykényszerem kemény neveltetésbeli elvekben gyökerezik, amit most felesleges hosszasan fejtegetnem.

Az viszont említésre méltó, hogy amit sokan publikációs dühként jelölnek meg a fiatal szerzők esetében, nálam egyértelműen arra az érzésre volt visszavezethető, hogy ha nem zsebelek be elég gyakran „trófeát”, nem vagyok elég jó író.

És ha nem vagyok elég jó író, akkor magamat sem tudom megbecsülni, elvégre nem teljesítek kimagaslóan. Egyszóval: akkor vagyok szerethető, ha rendszeresen szerepel valahol a nevem. Ez egy olyan alantas szorongás, amitől csak akkor nem válik az ember rosszmájúvá, ha időben detektálja az okát és dolgozik rajta. Szerencsére ez nálam, reményeim szerint, teljesült – ettől még velem maradt a sikervágy, ami, öröm az ürömben, már egyedül rám ártalmas.

Mindazonáltal káros lenne kizárólag magamat okolni a munkamániáért, hiszen egyébként is egy olyan buborékban mozgok, amit irodalmi közegnek hívnak. Ebben a közegben közvetlenül azután, hogy megkérdezik a nevem, arra kíváncsiak, milyen folyóiratokban publikáltam, tehát egyértelműen a teljesítmény a kapudrog.
Ezen a ponton tippelhetnénk arra, hogy a közeg tehát azért trófeafüggő, mert egyébként is olyan szerzőket ránt magába, mint amilyen én voltam: sok kicsi, bizonyítani akaró Rékát. Ez végül is megmagyarázná, miért volt akkora verseny köztem és a korosztályom szerzői között kamaszként, de valójában a „pecsétgyűjtés” és a „trófeaszerzés” egyébként is központi szerepet tölt be az irodalmi életben. Azonban mielőtt kifejteném ezt a gondolatot, előbb érdemes megválaszolni a kérdést: mi az irodalmi közeg egyáltalán?

Lássuk be, ez egy meglehetősen absztrakt fogalom, ami, épp mint az ágy alatt lakó mumus vagy a szőrös jeti, nem létezik, mégis irtózunk tőle. Izolált, fáradt, társadalmi megbecsültségre vágyó, küszködő szerzőkről, irodalmárokról és fordítókról van szó, akik klikkekbe tömörülnek olykor, és ugyanolyan mérgezően tudnak viselkedni, mint bármelyik másik szcéna csoportjai. Adott esetben belterjesen is, bár ez nem közegspecifikus viselkedés, hanem emberi dolog – a fogorvost vagy a fodrászt is ajánlás útján keressük fel, ami viszont közel sem jelenti azt, hogy a szakmai szempontokat minden esetben figyelmen kívül hagynánk.

Ráadásul van, aki szerint Pistike is része az írótársadalomnak, míg más szerint nem, de ha ebben nincs is egyetértés, az végképp biztos, hogy korántsem kizárólag olyan Pistikékből tevődik össze a Mumus, akik ugyanúgy gondolkodnak és cselekszenek.

Összefoglalva tehát nincs homogén irodalmi közeg, és nehezen is definiálható, ezért hasznosabb lenne inkább a „szakma” fogalmat alkalmaznunk, mert ez az irodalommal aktívan foglalkozó és a nyelvet professzionális szinten művelő egyéneket fedi.

És aki ezt a szakmát ténylegesen „csinálja”, rettentő nagy nyomás alatt él – lásd lentebb –, és ez sokakban teljesítménykényszerhez, trófeák hiányában pedig elégedetlenséghez, elkeseredettséghez, dühhöz és boldogtalansághoz vezet.

Egyre szaporodnak azok a posztok, amikben szemrehányón szólalnak fel a kritikusokkal szemben, sőt, egy legutóbbi kommentben már a szerkesztőkről is negatívan beszélt egy ismerősöm. Ha lehámozzuk ezekről a kijelentésekről az egót, az a gyanú támad, a kifakadások végtére is abból a félelemből fakadnak, hogy a (feltételes vagy valós) hatalmi pozícióval rendelkező vagy abból beszélő egyén meggátolja azt, hogy az emelkedőn kaptató, sok kilométert maga mögött tudó szerző a csapásirányon érezze magát, és kapjon pecsétet a füzetébe. Persze, távol álljon tőlem, hogy ennyire leegyszerűsítsem a helyzetet: valóban vannak rosszindulatú, felületes kritikusok, ahogyan nemtörődöm, unott szerkesztők is, de ez mégsem lehet önmagában elegendő indok arra, hogy mind közellenséggé váljanak.

Vágyjuk-e hát a sikert – legyen az kifejezve egy tárgy vagy egy szimbolikus elismerés formájában? Persze. És ezt pironkodva ismerjük be. 

Könnyebb arra a bizonyos belterjes irodalmi közegre mutogatni, mint beismerni, hogy az író igenis ambiciózus teremtmény, mert ha nem az lenne, az asztalfióknak írna.

És ha nem kap pozitív visszajelzést, feszültté válik, elvégre részben pont a pecsétek juttathatják el egy következő állomásig, amiknek hála szépen lassan megélhet a mindenét jelentő irodalomból – de minimum sorozatot készítenek a könyvéből, drámává dolgozzák át a regényét, vagy kérnek tőle dalszöveget. Tehát olyan felkérésekkel keresik meg, amikből kenyeret tud venni, de minimum elhiszi, hogy az az ingyen munka, amit éjt nappallá téve végez, ér valamit. Ezek a szakaszhatárok pedig hasznosak ahhoz, hogy az író ne adja fel az embert próbáló gyaloglást.

A Kéktúra és az irodalmi pálya között tátongó lényegi különbséget végtére is ez adja: utóbbin szakadó esőben kell a meredek hegytetőn felküzdenem magam, és rendre az az érzés jár át, hogy hiába menetelek. Gyakran nem jutok el a pecsételőpontig – mondjuk mert nem hoztam ki magamból a maximumot, vagy mert mások sokkal tehetségesebbek nálam, vagy mert nő vagyok, vagy mert nem ismerem személyesen a döntéshozókat, vagy mert ideológiai alapon gátolnak benne. A Kéktúrán viszont pár kilométerenként is lehet sikerélményem, ami persze nem csökkenti azt a hivatástudatot, amit az írás iránt érzek, de legalább, végre először, ellentart a kilátástalanságnak.

De miért is haladok olyan kitartóan ezen az úton, amit írói pályának neveznek, ha nem mindig érzem jól magam tőle? Annak ellenére, hogy motiválnak a pecsétek, sokkal inkább ösztönöz az írás, annak folyamata, tusája, eksztázisa, ami időről időre felülírja a sikertelenségérzetből fakadó önmarcangolást.. Ez valóban nem a szakmán, annak szerkezetén, működésén múlik, hanem a személyes motiváción.

Ettől még az írás szeretete és a sikervágy járhat kéz a kézben, csak véleményem szerint akkor egészséges ez a viszony, ha az előbbi élvez előnyt. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy akármennyire is az elhivatottság ösztönzi a szerzőt, időnként mégiscsak jólesik valamiféle trófeát szereznie, ami kifejezi, hogy a munkába fektetett energia, a kitartás, a küzdelem meghozza gyümölcsét. 

Ilyen szempontból az írói lét semmiben nem különbözik egy civil állástól: aki nem kap anyagi, szóbeli vagy szimbolikus visszacsatolást arra vonatkozólag, hogy jó, amit csinál, könnyen demotiválttá válhat és kiéghet. Ez puszta pszichológia.

Ráadásul itthon különösen nehezített terepen mozgunk, elvégre számos folyóirat megszűnt az utóbbi időben és a megmaradtak is a túlélésért küzdenek; a díjak gyakran nem olyanok polcán kötnek ki, akik rájuk szolgáltak; a kevés minőségi ösztöndíjra sok szerző jut; a független kultúrát pedig úgy általában elsorvasztották. Egyszóval fontos kordában tartani a kis versenyszellem-szörnyünket, de senkin nem kérhető számon a bűntudat, amiért lehetőségekre vágyik. Ám ez legtöbbször nem az íróval együtt gyötrődő kritikuson és szerkesztőn múlik, hanem – a politikán. Ez a probléma pedig még a Mumuson is jócskán túlmutat, de sokkal nagyobb erővel is hat vissza rá, mint egy kósza kritika vagy épp egy visszadobott kézirat.