Borda Réka: Hová lettek a tárgyak az irodalomból? [Tárgydilemmák]

A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. 

"A szépirodalom persze az ember, nem a környezet nagy kérdéseit taglalja – mindazonáltal környezetünk nemcsak hogy nem elhanyagolható, hanem sok esetben minket meghatározó dolgok összessége, amelyek funkcióval való megtöltése képes színesíteni, mélységgel megtölteni az irodalmi alkotásokat. Elvégre tárgyaink és tereink mi magunk vagyunk: nincs civilizáció, ha mi, emberek nem alakítjuk környezetünket." Borda Réka Tárgydilemmák című esszésorozatának következő részében azt vizsgálja, hogyan és miért hiányzik a materialitás irodalmunkból.

A sorozat első része itt, a második itt, a harmadik pedig itt érhető el. 

Amikor úgy döntöttem, hogy a próza és a terek-tárgyak viszonyával fogok foglalkozni ebben az esszésorozatban, egyből arra gondoltam, ennél kevésbé figyelemfelkeltő témát nem is választhattam volna. Elvégre mi ugorhat be elsőként az olvasónak erről a témáról? Jókai vagy épp Defoe – valljuk be – gyakran unalmas tájleírásai. Ugyanakkor az a megfigyelés is hamar eszembe jutott, miszerint a kortárs hazai irodalomból mintha hiányozna az épített és tárgyi környezet, ami ha meg is jelenik, inkább díszletként, mintsem narrációformáló erőként rajzolódik ki. Nos, ez már jóval izgalmasabb próblémakörnek tűnt.

A Saját halál elbeszélője a történet kezdetén rendhagyó módon az út árnyékos oldalán sétál, szokatlan térhasználata pedig előrevetíti a történet központi témáját, a szívinfarktust. És ha már nádasi művet emlegetek, a Világló részletekben narratív határokat jelöl egy-egy materiális elem – így például az elbeszélő nagyapjának műhelyét rejtő klasszicista épület, aminek felkutatása és az azzal való szembesülés egyből egy másik emléket, és ezáltal narrációs szegmenst hív elő.

Nádas kivételt képez az írott materialitás alkalmazását tekintve, de nem állítom, hogy Bartis Attila vagy épp Tompa Andrea ne használná átgondoltan a tereket és tárgyakat, ahogy azt sem, hogy ne lennének további „jó gyakorlatok” Nádas mellett. Csupán arról van szó, hogy úgy fest, nem helyeződik kellő hangsúly materiális környezetünkre, vagy ha igen, inkább amolyan „szükséges rosszként” jelenik meg a narratív kontextusban. A szépirodalom persze az ember, nem a környezet nagy kérdéseit taglalja – mindazonáltal környezetünk nemcsak hogy nem elhanyagolható, hanem sok esetben minket meghatározó dolgok összessége, amelyek funkcióval való megtöltése képes színesíteni, mélységgel megtölteni az irodalmi alkotásokat. Elvégre tárgyaink és tereink mi magunk vagyunk: nincs civilizáció, ha mi, emberek nem alakítjuk környezetünket.

Csak spekulálni tudok, miért nem kap mindez kellő figyelmet irodalmunkban. Azt hiszem, ehhez a közelmúltunkat kell megvizsgálni: míg a 19. század végén is élénk iparművészeti élet volt megfigyelhető hazánkban, addig a szocializmus kiépülésével a sorozatgyártott termékek kerültek előtérbe az egyedi, kézműves termékekkel szemben. A szocialista normák nem adtak értelmezési keretet ahhoz, hogy mitől jó egy tárgy vagy miért fontos környezetünket ápolni, csupán az elképzelt jóléthez szükséges, az egyenlőség illúzióját megtestesítő bútorok és épületblokkok kitermelését írta elő. Bár több emblematikus termék is született ekkoriban, legtöbb tárgyunk skandináv árucikkek másolata vagy csehszlovák és szovjet import volt.

Ennek köszönhető az is, hogy hétköznapi materialitásunk nem kerülhetett olyan kiemelt, műgyűjteményi státuszba, mint a képzőművészeti alkotások, hiszen az iparművészet a tömeggyártás és a lakhatási problémák megoldására fókuszált.

A materialitás ugyanakkor kulturális okokból sem élvez kimagasló státuszt. A hazai tárgykultúra nem az elit, sokkal inkább a paraszti világban gyökerezik, és mindig is a funkció jellemezte. Ugyanakkor a paraszti bútorok tartósak voltak, hiszen egy egész életre vették vagy készítették azokat. Mivel azonban a magyar társadalom különösen árérzékeny, ezért egyértelműen nem fontos jó gyártót vagy tervezőt választanunk, tehát a tartósság mellett döntenünk. A lényeg, hogy bútoraink lehetőleg olcsók legyenek és töltsék be a funkciójukat, így a praktikus, de míves berendezésből egyedül a funkcionalitás maradt velünk. Mindez azt is magyarázza, miért törjük be a frissen átadott buszmegállók üvegét és graffitizzük le a műemlékvédelmi homlokzatokat. Ezek mind kifejezik társadalmunk anyagi kultúrához való viszonyát.

Ezen a ponton, kérdezheti az olvasó, miért is elmélkedik bárki ezen, vagy épp azon, hogy több tárgy, épület, táj szerepeljen a kortárs irodalomban? Elvégre, mélázhat el, materialitást beemelni a prózai alkotások világába épp olyan stílusbéli fogás, mint az, hogy milyen nyelvezetet használ a szerző.

Az elmúlt bő egy évtizedben friss irányzat ütötte fel a fejét az irodalomelméletben, ami azt állítja, elengedhetetlen funkcióval megtölteni a korábban csak díszletként használt írott tereket és tárgyakat.

Az új materializmus teoretikusai kifejezetten arra sarkallják a szerzőket, hogy térjenek vissza a tájleírásokhoz, valamint a tér- és tárgykultúra beemelésébe a szövegekbe, de nem egészen úgy, mint a romantika korában, hanem annál tudatosabban: modernkori problémákat beszéltessenek el általuk, mindezt pedig azért, mert az irodalom, mondják, érzékenyítő eszköz. Az ember és természet nem hierarchikus, hanem egyenértékű viszonyban áll egymással, így azért, hogy a klímaválságot, az ember környezetromboló szerepét is megállíthassuk, érdemes miliőnknek is nagyobb figyelmet szentelni az irodalomban. Sőt, érdemes ilyen szemmel újravizsgálni a korábbi korok alkotásait is. Hogy mire gondolnak? Irene Solà Énekelek, s táncot jár a hegy c. regényében például a táj (részben) a boszorkányüldözést meséli el, ezzel szemben Thomas Mann Halál Velencében c. könyvét felfoghatjuk úgy, mint egy szélsőségesen mesterséges város támadását az emberi fajjal szemben.

Az új materializmus különösen alkalmasnak tartja a tárgyi nézőpontot arra, hogy ne csak az írást, hanem az olvasást is aktivizmussá formálja, és képessé tegyen minket arra, hogy jobban megértsük és átlássuk környezetünkhöz fűződő viszonyunkat, valamint azt, hogy az milyen hatást gyakorol ránk. Mondanivalója, hogy az emberi faj nem az ember és nem-emberi tényezők alkotta piramis csúcsán helyezkedik el, hanem szövevényes hálózatba ágyazódik, ahol épp annyira van ráutalva tereire és tárgyaira, amennyire azok rá.

A kérdés persze adott: valóban lehet-e ilyen módszerekkel formálni egy társadalom hozzáállását a materialitáshoz? Lehet-e például minket, magyarokat az irodalmon keresztül ránevelni arra, hogy jobban megbecsüljük környezetünket? És lehet-e mindezzel globálisabb távlatokba tekinteni, és aktivizmusként kezelni az irodalmat? A válasz relatív. Az viszont biztos, hogy az írott materialitásról való diskurzusra égető szükség van.