Borda Réka: Zárt ajtók [Tárgydilemmák]

A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. 

"Woolf korában valóban korlátozott volt azoknak a helyeknek a száma, ahová a háztartásban élő nők elvonulhattak egy kis nyugalomért, így tehát annak ellenére alig vagy egyáltalán nem rendelkeztek privát térrel, hogy az otthon az egyetlen helyszín, ahol szabadon és cenzúrázatlanul lehetünk önmagunk." Borda Réka Tárgydilemmák című esszésorozatának hatodik részében híres szerzők dolgozószobáiba kukkanthatunk be: a zárt ajtók mögé, amely sokáig a férfi szerzők kiváltsága volt. 

A sorozat első része itt, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik pedig itt érhető el. 

A pandémia alatt fellángoltak a home office-t övező diskurzusok, hiszen egész kontinensek lakói találták magukat egyik napról a másikra a négy fal között. Új helyzet volt ez sokak számára, pedig az írók mondhatni mindig is így éltek, vagy legalábbis központi szerepet töltött be az életükben az íróasztal, a dolgozószoba és az otthoni tér.

Persze eszemben sincs azt a mítoszt erősíteni, hogy az írónak olyan jó dolga van, hogy egész nap otthon ül, gépel, és vígan megél a munkájából.

Kedvezőbb esetben persze a saját életteréből is el tudja látni teendőit, és idővel kivívja magának azokat a lehetőségeket, amik által akár napközben is az írásnak szentelheti az idejét. De ez azért ritka, és sok szerencse meg türelem kell hozzá. Inkább arra akarok kilyukadni, hogy hajlamosak vagyunk az írók bohém történeteiről és mérgező viszonyairól megemlékezni, mintsem bepillantani az otthonukba, pedig környezetük és privát szokásaik sokszor jobban jellemzik őket, mint bármilyen megfilmesíthető kapcsolat vagy világra szóló berúgás.

A dolgozószobák és írósarkok tehát megérdemlik a figyelmet, és ezek kapcsán, akármilyen meglepő, nem kevésbé fontos beszélni az ajtókról.

Virginia Woolf Saját szoba c. esszéjében tanácsolja, hogy „ha nőként írni akarsz, legyen évi 500 fontod és egy zár az ajtódon. [...] A zár annak a lehetőségét fejezi ki, aminek köszönhetően képes lehetsz önmagadban lenni.” 1929-ben megjelent írásában Woolf hosszasan ecseteli a nők, női írók és az otthon viszonyát, és irodalomtörténeti utazásra indul, hogy bebizonyítsa, akármennyire is a privát tereket osztotta le a társadalom a nők számára, valójában még így is el vannak zárva azoktól a helyektől, ahol a férfiak könnyedén elidőzhetnek, hogy gyakorolhassák írói tevékenységüket.

Woolf korában valóban korlátozott volt azoknak a helyeknek a száma, ahová a háztartásban élő nők elvonulhattak egy kis nyugalomért, így tehát annak ellenére alig vagy egyáltalán nem rendelkeztek privát térrel, hogy az otthon az egyetlen helyszín, ahol szabadon és cenzúrázatlanul lehetünk önmagunk. Ez a számkivetettség sokak számára még a 20. században is a valóságot jelentette, gondoljunk csak J. K. Rowlingra, aki az első Harry Potter-könyvet egy edinburghi kávézóban írta meg, miközben babakocsit tologatott maga mellett, Toni Morrison pedig elfoglalt anyaként a kanapén lopott magának időt arra, hogy alkothasson.

Amikor régen elképzeltem, milyen lenne az írószobám (merthogy természetesen lett volna írószobám), egyszer sem jutott eszembe, hogy kiváltság lenne – pláne nőként – privát teret birtokolni, 

elvégre számtalan történetet olvastam addigra a nagy férfi szerzőinkről és otthonaikról. Kosztolányi például a könyvei mögött rejtette el ópiumos szelencéjét, hogy ne találhassa meg Ilona, míg Amy egyenesen rázárta Weöresre a dolgozószobája ajtaját, hogy leszoktassa az alkoholról – a szerző persze átjárt a felesége eszén, és összebeszélt az utcán dolgozó munkásokkal, hogy rakjanak alkoholos üveget egy vödörbe, amit aztán felhúzott kötéllel a szobájába.

Talán az egyetlen emlékezetes, magyar női szerzőhöz kapcsolódó történetet Szabó Magdáról hallottam. Az író kifejezetten rendetlen volt: rozzant bútorok vették körül, amik alatt felszakadozott parkettamintás linóleum futott végig. Igazi otthonát azonban csak a kivételezett látogatóknak mutatta meg, hiszen egy másik lakást is fenntartott a társasházban, ami valóságos mintaotthonként csak az újságírók és vendégek fogadására szolgált.

Magda egyértelműen azon kevés női szerzők egyike volt, akik megengedhették ezt a fényűzést maguknak, és mivel javarészt én is – mint mi mind – férfi szerzőket olvasva nőttem fel, sokáig meg sem kérdőjeleztem, hogy Amy, Ilona vagy a többi írófeleség rendelkezett-e saját térrel és zárható ajtóval, ami kifejezhette a család és ismerősök számára, hogy dolgozni akarnak vagy magányra vágynak. Amikor a leendő írószobámra gondoltam, mindig Anne Sexton portréját képzeltem magam elé: a költő mezítláb ül az asztalánál, előtte csak egy írógép és egy csésze kávé foglal helyet, szemben pedig egy széles könyvespolc nyújtózik. Aztán idővel megtaláltam a kép párját, és rá kellett döbbenjek, Sexton munkaállomását valójában csak egy szűkös zugnak lehetne nevezni a hálószoba sarkában.

Sextonnak mindenesetre még így is jó dolga volt, hiszen Jane Austin például lényegében csak egy hordozható íródobozzal rendelkezett, amit az apjától kapott huszonévesen.

Aközött, hogy Austin hozzájutott az írószetthez és Sexton aktívan írt, csaknem 150 év telt el, ami látványosan mutatja a nők lehetőségeinek tágulását nemcsak társadalmi, hanem az irodalmi színtéren is.

Egyszóval szerencsés vagyok, hogy ha dolgozószobám nincs is, legalább kialakíthattam magamnak egy írósarkot a nappaliban. A retro jugoszláv asztalomat lealkudtam, majd családi segítséggel felújítottam, és a barátaimtól kapott IKEA-lámpa világítja meg esténként. Felette egy fali iratrendező lóg, ami Koleszár Stella virágos képeslapját és egy köteg üres borítékot őriz. Az ablakban pedig egy bekeretezett zine, amit Gwizdala Dáriusztól kaptam ajándékba, és néhány miniatűr szobanövény. Nincs zárható ajtóm, és bár nem 500 fontomba került mindez, mégiscsak a saját terem, ahol van lehetőségem írni. És talán ez is valami.