Borda Réka: Nádas porszívója [Tárgydilemmák]

A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. 

"Lelki és testi katasztrófák esetén, akár egy komoly betegség lezárultával vagy súlyos lelki megrázkódtatás következtében is amulettszerepet tölthet be egy-egy tárgy, ami eszköz is lehet abban, hogy a traumát átélt egyén újra tudja definiálni magát, és adott esetben el is tudja határolni magát a betegségétől, a halálfélelemtől, és szimbolikusan a haláltól." Borda Réka Tárgydilemmák című esszésorozatának nyolcadik részében elmeséli, hogyan válhatnak a hétköznapi tárgyak a túlélés szimbólumaivá.

A sorozat első része itt, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik itt, a hatodik itt, a hetedik pedig itt érhető el. 

A halálból való feltámadás olyannyira elképzelhetetlen volt évszázadokon keresztül, hogy az ezt említő irodalmi emlékek is javarészt vallási eredetűek, ráadásul egyik esetben sem kapcsolódtak tárgyakhoz, inkább növény (fleur-de-lis) vagy élőlény (pillangó, főnix), esetleg élelem (tojás) szimbolizálta azt. 

Bár a XX. századi szép-, ifjúsági és képregényirodalomban – vélhetően a steril egészségügyi ellátást és az újraélesztést lehetővé tevő technológia széleskörű elterjedésével, illetve az ipari forradalom nyomán felértékelődő tárgyi környezet utózöngéjeként – megjelentek olyan tárgyak az irodalomban, amelyek segítenek az embernek túljárni a halál eszén (pl. horcrux és bölcsek köve a Harry Potterben), inkább a „túlélés tárgyaiként” jellemezhetjük ezeket, és nem a halált megjárt szereplők újdonsült viszonyát jelképezik a valósággal. 

Ezért is érdemes beszélni Nádas porszívójáról. Igen, egy porszívóról. Egy dedikált poszter egy kamasz szobájában vagy egy luxus autó nemcsak a környezet számára reprezentálhatja tulajdonosa egyéniségét, hanem saját maga számára is segít meghatároznia önmagát. 

„Tulajdonainkat önmagunk részének tekintjük,” állítja Russell W. Belk, ez alapján pedig kijelenthető, hogy a tárgyak nagyban hozzájárulnak identitásunkhoz – és végérvényben ahhoz a meggyőződéshez, hogy létezünk és mi mi magunk vagyunk.

Belk szerint a tulajdonlás képes szakaszolni egy ember életét és öntudatát (például csecsemőkorra vagy időskorra), ám mi történik akkor, ha a képletbe becsúszik még egy szakasz, egészen konkrétan a halálból való visszatérés? Ez figyelhető meg a Saját halálban, amit Nádas Péter szívinfarktusa, illetve a klinikai halál állapota ihletett. Egészen a regény utolsó néhány oldaláig kevés szerep jut a konkrét tárgyi környezetnek, ezért is feltűnő, hogy az elbeszélő egy ponton a következőkről számol be: „Amikor néhány nap múltán egy kisebb műtéti beavatkozás után elbocsátottak, megpróbáltam visszatérni abba a közegbe, amit az ember nagy kétségek közepette evilági életnek nevez. Igyekeztem visszatalálni a legegyszerűbb alapműveletekhez. Porszívóztam. A por, a szőnyeg, a kárpitok, igyekeztem komolyan venni a reális létüket. Elég furcsa volt.”

Úgy tűnik, hogy a narrátor hétköznapi, számára addig különösebben nem érdekes tárgyakon (porszívó, szőnyeg, kárpitok) keresztül igyekszik kapcsolódni a valósághoz. Lényegében a Belk által felvázolt életszakaszok első fokához kerül vissza, egészen pontosan csecsemői státuszba, hiszen megpróbálja elkülöníteni énjét környezetétől, ám mindezt a tárgyak használatán, nem pedig gyermeki szemlélődésen keresztül teszi. A porszívó – az egyetlen tárgy, amiről biztosan tudjuk, hogy hozzáér a főszereplő, ezért is kulcsfontosságú – a túlélés szimbólumává, amolyan amuletté válik. Dúll Andrea szerint e kifejezést azok tárgyaira használhatjuk, akik túléltek valamilyen természeti katasztrófát, túlélésük megtestesítőivé pedig olyan dolgok váltak, amik azelőtt semmiféle érzelmi vagy szimbolikus jelentőséggel nem bírtak számukra.

Lelki és testi katasztrófák esetén, akár egy komoly betegség lezárultával vagy súlyos lelki megrázkódtatás következtében is amulettszerepet tölthet be egy-egy tárgy, ami eszköz is lehet abban, hogy a traumát átélt egyén újra tudja definiálni magát, és adott esetben el is tudja határolni magát a betegségétől, a halálfélelemtől, és szimbolikusan a haláltól. A porszívó használata (és általában a tárgyaké) ugyanakkor a kontrollszerzés érzetét is megadhatja. 

David Clarence McClelland szerint a tárgyak akkor válnak az én részévé, amikor képesek vagyunk hatalmat vagy kontrollt gyakorolni felettük, éppúgy, ahogy egy kart vagy lábat is képesek vagyunk irányítani.

Ez különösen fontos aspektus a traumát átélt egyének számára, akik adott esetben a kontrollvesztés állapotáig is eljuthatnak, és szélsőséges esetekben akár úgy is érezhetik, hogy tárggyá válnak.

A tárgyak ezeken túlmenően a létezés megélését is lehetővé teszik a Saját halál elbeszélője számára. A porszívó sokkolóan hat a narrátorra. Hogy miért is lehetséges ez, az nemcsak a megszólaló traumatizált állapotában keresendő, hanem a tárgyi környezetben is. Elvégre tárgyaink Susan Yelavich szerint „az élők számára vannak kitalálva, és talán még inkább igaz ez akkor, amikor a halál a téma”. Értelmezhetetlen vagy kihívásokkal teli dolog tehát egy, az élettől búcsúzó vagy a halálból visszatért egyén számára egy olyan tárgy, amit az élők számára, mindennapi használatra alakítottak ki, és amik a konkrét valóság megtestesítői a túlvilág elvont anyagtalanságával szemben.

A tárgyak már csak funkciójukból, létezésükből (être-en-soi) kifolyólag is az élethez tartoznak, így a porszívó lehet ugyan a túlélés szimbóluma, fő jelentése konkrétabban mégiscsak az élet, az élethez való kapcsolódás, ami végül beteljesületlen marad. “Megpróbáltam visszatérni abba a közegbe, amit az ember nagy kétségek közepette evilági életnek nevez,” de nem sikerült. Nekünk, olvasónak viszont nincs hiányérzetünk, sőt: milyen jó is, hogy új, meglehetősen mély értelmet nyer egy porszívó, ami hagyományosan a házimunkához, a nőkhöz köthető eszköz.