Borda Réka: Hová lettek a tájak az irodalomból? [Tárgydilemmák]

A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. 

"Az utóbbi időben hiányolom a tájat olvasmányaimból. Hiányzik egy naplemente, egy rét, egy domboldal leírása. És nem csak ennyi, ennél is több: ezek visszafogott giccse, ezek elképzelhető látványa, ezek plasztikussága. Sőt, még ennél is jóval több: az, amit ezek kifejezhetnek. Igényem talán párhuzamban áll a mai ember vágyával – és miért is ne így lenne, amikor én is csak egy vagyok közülük –, egészen pontosan azzal, hogy tiszta levegőt szívjon, érintetlen tájakon gázoljon, és kiszakadjon az urbánus miliőből." Borda Réka Tárgydilemmák című esszésorozatának hetedik részében a tájjal való viszonyunkat vizsgálja.

A sorozat első része itt, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik itt, a hatodik pedig itt érhető el. 

Miközben a szülővárosomba, Szegedre tartok vonattal, belém nyilall a felismerés, mennyire szeretek elrévedni a tájban. Nincs is annál megfelelőbb alkalom arra, hogy átgondoljam az előttem álló feladatokat és helyükre rakjam a gondolataimat, mint amikor a dombok helyét lassan átveszi a síkság, és a szántóföldeken könnyedén kiszúrhatom az őzeket, bárányokat és lovakat.

Micsoda giccs. Pedig be kell ismernem, mindig is volt valami a tájban, ami visszatükrözte számomra, milyen hangulatban vagyok vagy hogy én magam milyen is vagyok. Talán ezért csendesedem el annyira, amikor utazom: ilyenkor magamra figyelhetek, ami ritkán adatik meg. A városokban ellenben számtalan narratíva váltja egymást, így például az éles, természetellenes szögek vagy az építészeti stílusok, amik megkövetelik tőlünk az értelmezést, a koncentrációt. Ezek alapvetően szintén lebilincselő dolgok, főleg számomra, aki rajong az építészetért, ám ez mégiscsak azt bizonyítja, mennyire más tudatállapotra szólít fel minket, sétálókat, átrohanókat, barangolókat az urbánus környezet, amiben önmagunk helyett sokkal inkább mások rajzolódnak ki. Mások kéz- és lábnyoma, ízlése, körülményei. 

A város tehát állandó kódfejtésre sarkall minket, míg a természet a maga egyszerűségében kínálja tálcán primer érzéseinket.

A táj mindazonáltal, és ebből kifolyólag, közel sem objektív dolog, ami egyszerűen csak „ott van, ahol”. Ahogy Denis Cosgrove geográfus emlékeztet bennünket, a külső világ, amivel az elme találkozik, csak a világ szubjektív kompozíciója lehet, és mint ilyen, érzelmi jelentéssel bír. A táj tehát mindig egy objektív fizikai hely és annak szubjektív képe. Valójában nincs táj az emberi érzékelés nélkül, ezért mindig torzítva, a saját szűrönkön keresztül értelmezzük azt. Nem véletlen, hogy bármilyen útvonal, amit bejárunk, torz mentális térképpé áll össze a tudatunkban; próbáljuk meg lerajzolni egy általunk naponta megtett út vonalát, és nagy eséllyel a valóságtól teljesen eltérő ívet kapunk. 

De hogyan jön mindez az irodalomhoz? Kevés olyan olvasót tudunk mondani, aki azt állítja, A Gyűrűk Ura legjobb része a tájleírás. Én sem vagyok köztük annak ellenére, hogy az imént fejtettem ki a táj iránti szeretetem. Sőt, annak ellenére sem, hogy az Égig érő csalánban tudatosan alkalmaztam tájleírást. 

A tájleírás bravúros írói teljesítmény lehet, és soha nem csak egyszerű, túlesztétizált irodalmi „szereplő”. Legalábbis a jó irodalomban biztosan nem.

A természet mindig is megtestesített valamit: vágyaink, céljaink, ideológiáink formája volt. Ezért is merem esszésorozatom – ami mégiscsak a Tárgydilemmák elnevezést kapta – e részét a tájnak szentelni, hiszen ez valóban kivetített gondolataink hordozója, így végtére is átpolitizált, eltárgyiasult környezetünk. 

Nézzük csak meg Istár istennő énekét, amiben a táj a női test és az erotika szimbóluma: „Ki szántja fel nedves földemet? Ami engem, fiatal nőt illet, ki fogja felszántani szeméremtestemet?”. Ugyanakkor Vergilius is fontos szerepet szánt a természetnek pásztorkölteményeiben, amikben a domb, a legelő állatok és az időjárás azon túl, hogy egy idilli világot ábrázoltak, propagandacélokat is szolgáltak, hiszen a Római Birodalom lankáit magasztalták fel Augustus császár megbízásából. Vagy beszélhetnénk a romantika koráról is, amikor a táj a lírai és prózai munkákban is középpontba került a szerzők buzgó hazaszeretetének tárgyaként. 

De miért is merengek ezen? Az utóbbi időben hiányolom a tájat olvasmányaimból. Hiányzik egy naplemente, egy rét, egy domboldal leírása. És nem csak ennyi, ennél is több: ezek visszafogott giccse, ezek elképzelhető látványa, ezek plasztikussága. Sőt, még ennél is jóval több: az, amit ezek kifejezhetnek.

Igényem talán párhuzamban áll a mai ember vágyával – és miért is ne így lenne, amikor én is csak egy vagyok közülük –, egészen pontosan azzal, hogy tiszta levegőt szívjon, érintetlen tájakon gázoljon, és kiszakadjon az urbánus miliőből. Nem véletlen, hogy még a városi születésűek is egyre gyakrabban választják a kertvárosi övezeteket vagy a vidéket lakhelyül, ahogyan az sem, hogy mára a jó várostervezés alapvető velejárója a parkosítás, fásítás és a zöld övezetek megóvása. 

Mesterséges környezet vesz minket körül, és bár soha nem voltak még ilyen kényelmesek otthonaink, ösztöneink szerint mégiscsak a vadonhoz húzunk.

A táj ráadásul radikális változáson megy keresztül. Áradások csúfítják el, kikezdi a szárazság, természetvédelmi övezeteket rombolnak le, és a többi. Régiók válnak lakhatatlanná, és emiatt egész népek döntenek az elvándorlás mellett. Azt jósolják, a globális felmelegedés következtében néhány évtized múlva még Szeged is lakhatatlan lesz, ezáltal az a táj, ami valamilyen módon mindig reagált rám a vonaton, idővel át fogja adni helyét az enyészetnek. 

Eközben, ezek ellenére, az irodalomban úgy tűnik, leáldozott a táj szerepe, de legalábbis még biztosan nem kezdődött el a reneszánsza. Persze, ez érthető: ma már nemigen találkozunk érintetlen tájjal, de sokszor még tájjal sem. Ha pedig igen, sok minden eltereli róla a figyelmünket, így például a konzumerizmus által elvárt pörgős munkatempó. Aktívnak kell lennünk, pedig a táj passzív befogadást követel tőlünk.

Véleményem szerint viszont manapság egészen új lehetőséget rejt magában az irodalmi táj. Egészen pontosan az ökokritikáét, ami az ember és a természet közötti kapcsolatra és arra fókuszál, hogyan hatunk a természetre és fordítva.

Az ökokritika tágabb perspektívából nézve arra ösztönöz bennünket, hogy megvizsgáljuk a körülöttünk lévő világot, és kritizáljuk a társadalom természettel való bánásmódját. Ezáltal olyan kérdésekre kaphatunk választ, minhogy hogyan látjuk tükröződni a környezeti katasztrófák és válságok kérdéseit az irodalmi művekben? Hogyan különbözik a férfiak és a nők szerepe vagy ábrázolása a környezetre kivetítve bizonyos szövegekben? Hol helyezkedik el a környezet a hatalmi hierarchiában? Hogyan kerül elnyomásra a természet? Milyen párhuzamot lehet vonni a különböző csoportok (nők, kisebbségek, bevándorlók stb.) szenvedései, valamint a földdel való bánásmód között?

E kérdések megválaszolásával hovatovább olyan fogalmakhoz is eljuthatunk, mint az ökofeminizmus vagy az ökopoétika. És ez egy további tényt is alátámaszt: a tájleírás nem valamilyen elcsépelt, unalmas, mézes-mázas dolog, így szerzőként talán ismét ideje hozzá folyamodni. Ám ezúttal nem (feltétlen) nemzeti értékkel vagy vallási mondanivalóval kell megtölteni, sokkal inkább egy ezeknél jóval aktuálisabb témával: a természethez való káros viszonyunkkal.