Borda Réka: Babits gyűrűje és a vena amoris [Tárgydilemmák]

A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Tárgydilemmák című esszésorozatának harmadik részében Borda Réka elmeséli: Hogyan kötődünk legkedvesebb tárgyainkhoz? És mégis miért olyan fontosak az emberiség számára évezredek óta a gyűrűk?

A sorozat első része itt, a második pedig itt érhető el. 

Egy különösen rossz film ment a tévében gyerekkoromban: egy fiatal férfiről szólt, aki kutyává változott Lucrezia Borgia elátkozott gyűrűjétől. Inkább ne is menjünk bele, hogy mi lett a történet vége, azzal viszont már sokkal érdemesebb foglalkozni, hogyan is keveredett Lucrezia Borgia és a gyűrűje egy hollywoodi családi vígjátékba. Pontosabban, hogy miért is híres ez a bizonyos gyűrű?

Lucrezia az egyik leggazdagabb itáliai család sarja volt. A legenda szerint a nemes hölgy, történetesen VI. Sándor pápa egyetlen lánya, mindig tartott magánál mérget szelencés gyűrűjében, hogy azt a politikai ellenfelei italába szórja. Más verzió szerint viszont megunt szeretőit tette el láb alól ezzel a megátalkodott módszerrel. A valóságban persze csupán a korabeli “sajtó”, pontosabban a korabeli tehetős famíliák igyekeztek tönkretenni Lucrezia és rajta keresztül a családja renoméját. Ám ahelyett, hogy aláásták volna ezzel a Borgiák becsületét, valójában beírták a történelemkönyvekbe Lucreziát – igaz, az ármánykodó, boszorkányos pratikákkal élő nő sztereotípiáját erősítve.

Lucrezia Borgia személye később is különösen fontos maradt számomra, és bár nekem nincs szelencés gyűrűm, titkon mindig is vágytam rá. Annak ellenére szerettem volna egy Borgia-féle gyűrűt, hogy mindig is hadilábon álltam a gyűrűkkel. Az egyetlen kitartó gyűrűm a karikagyűrűm: ezen keresztül tapasztaltam meg, milyen az, amikor történetek tapadnak egy ékszerhez. Például amikor kiderült, hogy egy ösztöndíj jóvoltából elutazhatok Svájcba, szinte az első dolog, ami eszembe jutott, hogy – akármilyen abszurdan is hangzik – ha a férjem nem is jöhet velem, legalább ott lesz az ujjamon gyűrű képében.

Most, ahogy itt ülök az Alpokra néző kabinomban, tényleg látom őt a gyűrűben a gyapjas távol-keleti szakállával, a csinos fekete hajával és a szűnni nem akaró mosolyával. Ez ő és az a rengeteg történet, amit, mint egy szelencéből, bármikor kiereszthetek, amikor a gyűrűre nézek. Ez a tárgy hasonló szerepet tölt be, mint az a koszos, lyukas edzőcipő, amit először vettem a zsebpénzemből. Vagy az az egyszerű papír karszalag, amit életem legszebb fesztiválján viseltem.

Ezek a tárgyak horcruxok. Ez nem általam kitalált dolog, és nem is J. K. Rowling gondolt rá először. A perdurantizmus elméletéről van szó, amit a fenomenológia egyik kortárs képviselője, David Lewis határozott meg elsőként. A fogalom azt jelenti, hogy tárgyaink nem csupán három-, hanem négydimenzióval is bírhatnak, hiszen elnyúlnak időben azáltal, hogy mi, emberek kapcsolódunk érzelmileg hozzájuk. A számunkra kedves tárgyak ún. téridőférgekké válnak, amikben egyszerre van jelen a múlt, és akár a lehetséges jövő is. Egyszóval a tárgyak képesek mesélni azoknak az emlékeknek köszönhetően, amiket felidéznek bennünk.

A gyűrűkben tehát történetek rejlenek, ahogy a történetek is képesek gyűrű alakot felvenni.

A narratológiában akad egy elmélet, miszerint a történetek valójában nem lineáris vonalon írhatóak le, hanem alacsonyabb amplítúdóból indulnak, kicsúcsosodnak középen – akár egy eljegyzési gyűrű –, majd visszaesnek a kiindulási pontba. Szimmetrikusak, de a kör egyik fele a másik tükörképe. Ezt javarészt olyan regények esetében lehet elmondani, mint A Gyűrűk Ura, aminek kezdetén az Egy Gyűrű megtestesíti Szauron maradék erejét, aki aztán egyre erősödik, míg végül a gyűrű elpusztításával a Sötét Nagyúr hatalmának is véget vetnek. A szépirodalom ellenben sokkal gyakrabban követi az élet szabálytalan szabályait. Kevesebb remény is lakozik benne, mint egy remekül megírt sci-fiben vagy fantasyban, és a posztmodernnel pedig még inkább felrúgtuk a történetek legkisebb kiszámíthatóságát is, a posztmodern művek ugyanis arra utalnak, minden épp olyan kaotikus és zavarbaejtő, mint a hétköznapok. Vagy mint a kapcsolatok, amiket a gyűrűk jelenítenek meg.

Szeretjük a kerek formákat és íveket. Artúr minden bizonnyal bölcs király lehetett, hiszen remek térpszichológiai érzékkel ültette lovagjait kör alakú asztalához. 

A kör azt az érzetet kelti az emberekben, hogy tartoznak valahova, és ettől nemcsak nagyobb eséllyel nyilvánulnak meg magabiztosan, hanem kevésbé is éreznek késztetést a vitára.

Azt a háborítatlan békét keressük, amit a kör jelent. A buborék, a bolygó vagy a évgyűrűk optikailag tökéletes kör alakját, ami a kisebb kilengések vagy hibák ellenére is harmonikus egység marad. És mi olyan jók vagyunk a természet imitálásában. Lemásolni, és magunkra aplikálni annak részleteit, ez a mi aranyat érő tehetségünk.

A gyűrű mint ékszer legalább háromezer éve óta kísér minket. Egészen pontosan a karikagyűrű. A nádból és kenderből készített karikákat az elköteleződés szimbólumaként hordták Egyiptomban a bal kéz negyedik ujján, ahol a hiedelem szerint a vena amoris, avagy a szerelem vénája fut a szívig. Ezt a szokást aztán a görögök is átvették, miután Nagy Sándor meghódította Egyiptomot, a rómaiak pedig az organikus anyagot idővel a tartósabb bronzra cserélték. Nem akárki kaphatott viszont arany és ezüst karikagyűrűt: csakis azok a feleségek, akik voltak annyira jók, hogy elnyerjék férjük bizalmát, aki egy kisebb vagyonnal, például egy gyűrűvel hálálta meg lojalitásukat. A szívhez úgy fest, mindig is a bizalmon keresztül vezetett az út, és meglehet, innen ered az a káros elképzelés, hogy a nők a drága ékszerektől érzik szeretve magukat.

De szaladjunk kicsit előre. 

Ez az egész gyűrűs téma Babits híres portréja kapcsán merült fel bennem, hiszen szinte ő az egyetlen 20. századi írónk, akinek műtermi fotóján nemcsak látszódik, hanem látványos szerephez is jut a karikagyűrűje.

Se Kosztolányi, se Karinthy, se Szabó Lőrinc, se Weöres, se Radnóti, se Mészöly nem álltak be mögé a sorba. De még csak Kaffka Margit vagy Nemes Nagy sem. Vagy takarják a karikagyűrűjüket és inkább a jobb kezükre támaszkodnak a képen, vagy nem is viselik azt. Vélhetően szokás volt erre odafigyelni, elvégre, főleg egy férfi író, nem tűnhetett foglaltnak. Pláne nem egy nő. De általában egyetlen író sem. Egy igazi író elvégre rejtélyes, misztikus és lehetőleg házasságtörő, aki vad, túlfűtött kapcsolatokból merít ihletet. Ez legalábbis az a mese, amit szeretünk hangoztatni róluk.

Babits gyűrűjével egyébként akad egy másik izgalmas dolog is. 1919-ben Csoma Mária, a költő titkos hódolója megjegyzi Babitsnak egy álnéven írt levelében, hogy úgy hallotta, egy szegedi előadásán két gyűrűt is viselt, de egyik sem karikagyűrű volt. Később bár elnézést kér tőle, amiért ilyen hevesen üldözi a költőt rajongásával, azt kéri tőle, hogy ha nem terhes számára a túlbuzgó közeledés, fejezze ki ezt úgy, hogy a legközelebbi órájára gyűrű nélkül érkezik.

Amennyire el tudjuk képzelni Babitsot a visszaemlékezések alapján, nem engedett Mária közeledésének. Annál is inkább, mivel a gyűrű olyannyira szerves részét képezte életének, hogy Szabó Lőrinc például azt írta róla, Babitsnak szokása volt a „gyűrűs kocogás a söröspohár szélén”.

Keveset beszélnek róla a költő kapcsán, hogy halála után tizennégy évvel az özvegy Török Sophie és örökbefogadott lányuk, Ildikó hagyatéki pereskedésbe kezdett, amely aztán csak 1965-ben ért véget. Sophie ekkor már halott volt, Ildikó pedig nem részesülhetett hivatalosan a jogdíjakból, hiszen akkor már évek óta külföldön élt. A jogdíj végül Babits oldalági rokonára szállt, de a gyűrű sorsát pedig a mai napig homály fedi. Az legalábbis egészen biztos, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum relikviái között csupán Kaffka halálfejes és Móricz vésett gyűrűjét találjuk. Így hát azt, hogy Babits gyűrűje vele került-e a sírba, vagy Sophie-nál, esetleg Ildikónál, netalán a jogutódnál maradt, vagy elveszett a történelem süllyesztőjében, vélhetően sosem fogjuk megtudni.

Talán jobb is ez így.

Halott íróként én sem örülnék neki, ha idegenek nézegetnék a gyűrűmet, ami életem számos fontos pillanatát megtestesíti.

Különösen visszatetszőnek érezném, ha egy nagy aukciósház kínálná azt eladásra, mint a Sotheby’s Sylvia Plath és Ted Hughes karikagyűrűjét több ezer fontért. Mintha ezáltal engem és az én legszebb emlékeimet árusítanák ki.

Persze, ez a veszély nem fenyeget. Ahogy a legtöbb írót sem, elvégre bár a digitalitás korát éljük, az írott levelek, kéziratok és dedikált könyvek még mindig vonzóbb relikviáknak számítanak, mint a hagyatékban megőrzött használati tárgyak. Természetesen érthető okokból, elvégre a tárgyait nem a szerző alkotja, írásait viszont legélesebb fegyverével, a szavakkal teremti meg. Egyébként is milyen kéjes élvezet egy művész személyes levelezésében vájkálni, nem igaz? Mindazontáltal kíváncsian várom, hogy a jövőben, köszönhetően annak, hogy alig hagyunk már hátra kézzel írott műveket, képes lesz-e olyan értékkel bírni egy író egész életen át hordott tárgya, mint, mondjuk, a karikagyűrűje.