Borda Réka: A menhirré váló írókról [Tárgydilemmák]

A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. 

"Kényelmesebb nem megkérdőjelezni, hogy a menhirek hétköznapi kövek, amik ugyanolyan egyenletlenek, mint a többi. A sikeres embert hatalmi pozícióval kínáljuk meg, ami reflektálatlanul hagyja morálisan problematikus cselekedeteit és gyengébb műveit, munkáit." Borda Réka Tárgydilemmák című esszésorozatának ötödik részében a megkérdőjelezhetetlen írói tekintélyről értekezik.

A sorozat első része itt, a második itt, a harmadik itt, a negyedik pedig itt érhető el. 

Időről időre felteszem magamnak a kérdést, hogy miért működik Nádas írásaiban egy „bölcselkedő mondat”, míg az enyémekben nem? A válaszhoz érdemes egy kicsit távolabbról közelíteni. 

Kamaszként sokan tudták rólam, hogy rajongok a frankofón kultúráért. Esténként francia nyelvű könyveket bújtam, és fáradtságot nem ismerve jegyzeteltem ki azokat a szavakat a szótárból, amiket nem értettem. Két könyvnek újra és újra nekifutottam, de a kedvencem mégiscsak az volt, amit a zsebpénzemből vettem egy kis szegedi könyvesboltban.

Ez a miniatűr sárga könyv tele volt a francia kultúrkörből származó, alig ismert anekdotákkal, a megalitekről, dolmenekről és menhirekről szóló fejezethez pedig meglehetősen gyakran visszatértem. Ennek köszönhetően a mai napig tudom, hogy a megalit olyan, sziklákból álló mesterséges képződmény, mint a Stonehenge, a dolmen viszont jellemzően csupán két-három sziklából tevődik össze, és vélhetően sírhelyként használták. Ezzel szemben a menhir egyetlen sziklaoszlopot jelöl, és általában kis erdei ösvényeken vagy mezőkön találkozhatunk vele.

Utóbbi különösen megfogott, elvégre kifejezetten izgalmasnak találtam, hogy a mai napig vitatkoznak azon, útjelző, netalán vallási pont volt-e, annyiban viszont minden kutató egyetértett, hogy nagy erő kellett a megmozgatásához. A korai civilizációkból számos, a menhirekhez hasonló képződmények maradtak ránk, így például az egyértelműen spirituális célokat szolgáló totemek vagy az első törvényoszlopok. 

Ezek az ég felé nyújtózó objektumok egyértelműen világi vagy transzcendens hatalom szimbolikus jelenlétét fejezték ki.

De hogyan is jön ide Nádas? Tavaly decemberben felkértek, hogy írjak egy miniesszét a szerzőről a 80. születésnapja alkalmából. Második próbálkozásra, de tartottam magam az elvárt kritikai hangvételhez, és az életmű materiális elemeit jártam körül. Amikor azonban megosztottam a szöveget a közösségi médiában, egy ismerősöm először kommentben, majd privát üzenetben fejezte ki számomra, hogy tiszteletlenségnek tartja Nádas Péter „sárba tiprását”, különösen ezen a kerek évfordulón. Meglepődtem, hiszen nem éreztem kötekedőnek az esszé stílusát, de aztán hamar megértettem, mi állhat a heves reakció mögött: a szerző egy csendes zseni, és ez épp olyan evidencia, minthogy kék az ég vagy zöld a fű. Legalábbis ez a közmegegyezés Nádasról, amivel időnként én is egyet tudok érteni. (Az ismerősömmel egyébként megbeszéltük a félreértést, megköszöntük egymásnak az eszmecserét, és mentünk tovább a dolgunkra.)

Nádas menhir. De nemcsak ő, a pályatársai is amolyan hatalmasságok, akikre habozás nélkül felnézünk, így hát személyük vagy írásaik kritikai megközelítésmódja konfliktust szül mind bennünk, mind másokban. Nem véletlen, hogy az én sokra tartott ismerősömet is zsigerből felbosszantotta az esszém. 

Nem vagyunk hozzászokva, hogy megkérdőjelezzünk egy autoritást, és az sem véletlen, hogy nekem is csupán második próbálkozásra sikerült valóban kritikai hangot megütnöm a szerzővel szemben.

Ez részben talán meg is válaszolja azt a kérdésemet, hogy miért működik Nádas írásaiban egy „bölcselkedő mondat”, míg az enyémekben nem. Ha azt mondom, „az érzéki áramok kisülése törli ki a realitás képeit,” nevetségesen hangzik, miközben ezt valójában Nádastól idézem, és ennek az információnak a birtokában egészen más megvilágításba is kerülnek ezek a kifejezések egymás mellett.

Itt persze az én gyenge írói kvalitásaimat is hosszasan lehetne boncolgatni, és Nádas esetében a Nobel-díj várományosi pozíciót, valamint a számtalan külföldi megjelenést és elismerést is említhetjük azok között az okok között, amik az egekbe repítették őt, és ezek elvitathatatlanul komoly érdemek. Az áttörhetetlen fal, ami óvja őt tőlünk, végtére is nem az ő hibájából épült fel: az alkotói létben, és leginkább a sikerben, benne rejlik a lehetőség a totemizálódásra, ami idővel kikezdhetetlen pozíciót eredményez.

Ez a „menhirizálódás” mintha az én generációmban is elkezdődött volna. Az egyik kollégát nemrég három pályakezdő is a példaképének választotta, és minden jel arra utal, hogy mentoráltjai nem tudnak kritikusan viszonyulni hozzá. A fiatalabb koráról keringő történetek eposzi magasságokba emelkedtek, és szájról szájra terjednek a feltörekvő szerzők között. Egy másiktól eközben részegen idézgetnek, megint másikkal élményszámba megy összefutni az utcán. Harminc körül járunk, és elkezdődött az, amit Nádasnál csúcsra járattunk mi, írók, és mi, olvasók. 

Mintha szerzőként egy ránk erőltetett versenyben rohannánk azért, hogy maradandó kősziklaként tekintsenek ránk, és erről a környezetünk, a kultúránk és a történelmünk is tehet.

A magyar jellem egyébként is szereti a méltóságokat.

Kényelmesebb nem megkérdőjelezni, hogy a menhirek hétköznapi kövek, amik ugyanolyan egyenletlenek, mint a többi. A sikeres embert hatalmi pozícióval kínáljuk meg, ami reflektálatlanul hagyja morálisan problematikus cselekedeteit és gyengébb műveit, munkáit – és nem feltétlen Nádasra, hanem általában a társadalmunk torz kánonformáló erejére utalgatok. Ne felejtsük el emlékeztetni magunkat, főleg manapság, hogy a kritikai gondolkodás képes egyedül kirántani minket a sötétségből. Aztán ezt vagy bölcselkedésnek veszik a kedves olvasók, vagy kivételesen komolyan veszik.