A magasban
1802. február 26-án született Victor Hugo, apja viszont előszeretettel emlegette fel a fogantatás körülményeit is. Léopold Hugo a francia hadsereg tisztje volt, és 1801-ben épp a Vogézekben, egészen pontosan az egyik legmagasabb csúcs, a Mont Donon közelében teljesített szolgálatot. Vele volt a felesége, és állítólag ekkor fogant Hugo nevű fiuk is (amiről ma már egy kőtábla is megemlékezik a helyszínen); az apa később többször felemlegette, hogy fia kivételes sorsa már ekkor eldőlt. Egy népszerű elmélet szerint maga Hugo úgy tartotta, hogy 1801. június 24-én foganhatott, egyik leghíresebb hősének fegyencszáma is állítólag erre utal: „Eddigi életéből minden megsemmisült, még a neve is, nem volt Jean Valjean már, hanem a 24601-es szám.” A család pár év után felbomlott, az ellentétes világszemléletű szülők ugyanis hamarosan elváltak: Hugo tábornok voltaire-iánus szabadgondolkodó, felesége viszont királypárti katolikus volt, aki fiait is ebben a szellemben nevelte.
Szárnybontogatás
Az ifjú Victor a párizsi Nagy Lajos Líceumban tanult, ahol minden energiáját az írásnak szentelte, ontotta a verseket, Vergiliust fordított, tragédiákat írt. Tizenöt éves volt, amikor a Francia Akadémia kitüntette egy verses darabját, két év múlva Aranyliliomot nyert a híres toulouse-i Virágjátékokon. Anyja biztatására 1819-ben lapot indított, ez verseit és kritikáit is közölte. 1822-ben feleségül vette régi szerelmét, és megjelentette első verseskötetét Ódák és vegyes költemények címmel, amelynek királypárti hangvételéért évi ezer frank királyi kegydíjat kapott. Ettől kezdve
egész életét az irodalomnak és a közéleti szereplésnek szentelte.
1823-ban kiadták első regényét Izlandi Han címmel, tagja lett a Charles Nodier író vezetésével működő Cénacle irodalmi körnek, és elkötelezte magát a romantika mellett. A romantikus dráma harcos manifesztuma az 1826-ban írt hatezer soros (egyébként előadhatatlan) Cromwell című darabja, amelyben esztétikai nézeteit is kifejtette. 1829-ben írt Marion de Lorme című színművét zsarnokellenes hangvétele miatt a cenzúra betiltotta. Válaszképpen született az Hernani, amelynek nevezetes 1830. február 25-i bemutatója és színházi „csatája” a romantika győzelmét hozta a klasszicizmussal szemben. Az 1830. júliusi forradalmat, amely hatalomra juttatta Lajos Fülöpöt, a polgárkirályt, Hugo lelkesen üdvözölte.
A székesegyház meséje
1830-ban jelent meg egyik leghíresebb regénye, A párizsi Notre-Dame, amelyből azóta is számos feldolgozás, film és rajzfilm is készült. Eredeti célja az volt, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a siralmas állapotban lévő székesegyházra, ezzel együtt a gótikus építészet szépségeire. Az eredeti építészeti elemek ugyanis gyakran áldozatául estek az újításoknak: a Notre-Dame középkori ólomüvegablakait például simára cserélték (Hugo megfogalmazásában „hideg, színtelen üvegszemekre”), hogy több fényt engedjenek be az épületbe. Hugo a regényben is
vehemensen ostorozta „a megszámlálhatatlan rontást és csonkítást”,
amellyel „az idő és az emberek egyaránt pusztították e becses műremeket”. A regényben elég sok az épületleírás, nem véletlenül - íme, egy részlet Antal László fordításában:
„Aztán a magas, csúcsíves ablakokon az ezerszínű ablakszemek; a csarnok széles kapuin a finom és dús faragás; és boltíven, pilléren, falon, burkolaton, faragáson, kapun, szobron és végestelen-végig mindenen a káprázatos kék és arany színezés, amely egy kissé fakó már most is, amidőn mi nézzük, de az Úr 1549-ik esztendejében, amikor Du Breul még hagyományosan zengte a dicséretét, már csaknem teljesen elenyészett a por és a pókhálók alatt.
Képzeljük el mármost ezt a téglalap alakú, hatalmas csarnokot, a januári nap fakó fényében, a falak mentén hullámzó és a hét pillér körül örvénylő tarkabarka és harsogó sokasággal, s máris lesz némi halvány fogalmunk arról a képről, amelynek érdekes részleteit megpróbáljuk most hívebben érzékeltetni.”
A regény harmadik könyve amúgy részletesen taglalja, milyen károkat és veszteségeket szenvedett el az évszázadok alatt a katedrális, Hugo pedig szenvedélyesen kikel mindenki ellen, aki a felújítás ürügyén elvett az épülettől: „De ki szedte le a két szoborsort?
Ki fosztotta ki a fülkéket?
Ki mélyítette a főkapu kellős közepébe ezt az új, álgótikus ívet? Ki merészelte odatenni ezt a XV. Lajos korát idéző, ízléstelen és súlyos, faragott kaput Biscornette arabeszkjei közé? Az emberek; az építészek, napjaink művészei.”
A könyv mindenesetre elérte hatását, és a történelmi épületek állagmegóvása különös figyelmet kapott. Olyannyira, hogy a 19. században elkezdődött a Notre-Dame szakszerű felújítása, mégpedig az építész Eugène Viollet-le-Duc vezetésével. Hugo könyvét akkor kapták fel megint, amikor 2019-ben részben leégett a székesegyház – tavaly év elején kampány is indult a helyreállítás finanszírozására, ennek keretében pedig bárki örökbe fogadhatott akár egy vízköpőt is.
Jean Valjeanék sikere
Ahogy befejezte A párizsi Notre-Dame-ot, Hugo új könyvbe kezdett, ez pedig nem más volt, mint A nyomorultak, amely a társadalmi egyenlőtlenségekre és igazságtalanságokra próbált rávilágítani Cosette és Jean Valjean történetén keresztül. Victor Hugo tizenöt éven keresztül írta a regényt, amely végül 1862-ben jelent meg. Hugo ekkor már híres volt, és nagyon ügyelt rá, hogy – ma már úgy mondanánk: marketingszempontból – alaposan megágyazzanak a kötetnek. Megtiltotta például a kiadóinak, hogy előzetesen elárulják a történetet, mint ahogy azt is, hogy a kötet megjelenése előtt részleteket tegyenek közzé a regényből, de közvetlenül a megjelenés előtt Brüsszelben és Párizsban már javában reklámozták az első két kötetet, így óriási várakozás előzte meg a megjelenést. A nyomorultak végül hatalmas siker lett, még a Francia Nemzetgyűlésben is téma volt.
Fent és lent
Victor Hugo közéleti ember volt: 1845-ben például Franciaország pairjévé (a törvényhozás felsőházának tagjává) nevezték ki, és sokszor felemelte szavát a börtönök emberségesebbé tételéért, a halálbüntetés és a gyermekmunka eltörlésért. Az 1848-as forradalmat reménykedve üdvözölte, Párizs képviselője lett az alkotmányozó, majd a törvényhozó gyűlésben. Az 1851-es államcsíny és III. Napóleon császárrá koronázása után
száműzetésbe kényszerült.
Először Belgiumban, majd Jersey, végül Guernsey szigetén telepedett le, és csak 1870-ben tért vissza hazájába. Hazatérése után, bár nem adta fel régi ideáljait, küzdőkedve megcsappant, életére árnyat vetettek a családi tragédiák: kisebb lánya megőrült, második felesége, majd nem sokkal később két fia is meghalt. Az 1871-es Kommün idején - amelyet egyébként helytelenített - Brüsszelben, majd Luxembourgban tartózkodott, és csak 1873-ban tért vissza végleg Párizsba. 1878-ban agyérgörcsöt kapott, és ettől kezdve 1885. május 22-én bekövetkezett haláláig viaskodott a betegséggel. Holttestét a Diadalív alatt ravatalozták fel, majd - végakaratához híven - a szegények halottaskocsiján szállították a francia nemzet legnagyobbjainak végső nyughelyére, a Panthéonba, hatalmas tömeg kíséretében.
Forrás: MTI, discoverwalks, Mental Floss
