Fotó: Wikipedia
A hétfő éjszaka leégett Notre Dame ikonikus helyszín, amely évszázadok óta fontos inspirációs forrás is, sok-sok írót és költőt megihletett. Ezek közül mutatunk most párat.
Ha azt mondom Notre Dame és irodalom, az emberek 90 százaléka biztosan Victor Hugo klasszikusát, A párizsi Notre-Dame-ot hozza fel, amely az adaptációk miatt A Notre Dame-i toronyőrként is ismert. Hugo nemcsak regénye fő színhelyének választotta a katedrálist, de nem titkolt célja volt az is, hogy felkeltse az érdeklődést a gótikus épület iránt. A szépséges cigánylány és a púpos Quasimodónak a története már közel 190 éve a város fiktív legendáriumának része, és nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy a templom ma is Párizs egyik fő látványosságának számít. Mindenesetre, aki most akarja újraolvasni a könyvet, annak elég borzongató élmény lesz, hiszen Hugo is beleírt egy tűzjelenetet – ennek egy részét ITT tudjátok elolvasni.
Érintőlegesen, de szintén a Notre Dame-hoz kötődik Tolvaly Ferenc egyik regénye: az Égi zene című könyvében a pécsi Angster családnak állít emléket. Ez tulajdonképpen egy orgonakészítő dinasztia volt, és az ükapa, Angster József Európa legjobb műhelyeiben tanulta a szakmát, segédkezett a Notre Dame orgonáinak felépítésében is, és bár unszolták, hogy maradjon, ő mégis inkább hazatért.
A Párizshoz kötődő magyar költők is rendszeresen megjelenítették műveikben a Notre Dame-ot, mi most csak két példát hoztunk a sok közül, az egyiket Radnóti Miklós, a másikat József Attila jegyzi:
Radnóti Miklós: Place de la Notre-Dame
Dobd el a rémes ujságot, vidám
fehér felhőt lenget a Notre-Dame;
ne gondolj másra, ül le, nézelődj,
figyelj! mert holnap úgyis nélküled
bomlik a tér fölött a szürkület.
József Attila: Párizsi anzix
A patron sosem kelt föl reggel,
Párizsban Jeanettek a Berták
s borbélynál is vehet az ember
főtt spenótot vagy égő gyertyát.
A Saint Michelen végig hatvan
meztelen nő dalol az éghez
s a Notre Dame: belül hideg van,
felül öt frankért rám lenézhetsz.
Az Eiffel-torony éjjel eldől,
bebúvik paplanos ködökbe,
ha lány vagy, megcsókol a rendőr
s az illemhelyen nincs ülőke.
Fehér Renátó Harang és barikád című verse eredetileg a Margó Irodalmi Fesztivál Kedvencek temetője-estjén hangzott el, majd bekerült a Holtidény című kötetbe is:
Fehér Renátó: Harang és barikád
Dominique Venner-apokrif
1
Mint szökött fegyenc a nyers marharépát,
tolta saját szájába a pisztolyt,
gyarmatosítva azt a másik falatot,
a gesztust, a tusát.
Május volt, verőfény, jubileumi év.
A friss zengést már megszokta a Cité,
a rakparton, az antikvárium tetőterében,
az ócska heverőn erre ébredtél a szemhunyásból:
életünkben szenteltek itt kilenc új harangot.
Legközelebb talán, ha ezeréves a templom.
A dördülés visszhangja tompa volt,
elnyelte a szentélykörüljáró,
a trapéz alakú boltszakaszok.
2
Hogy makulátlan testben és szellemben –
ezzel kezdte. Higiénikus, hazafi.
S ha egy főhajóban minden örökkévaló,
akkor a tócsától, a törmeléktől,
a tézistől, amit az oltáron hagy,
végvárrá lesz a katedrális,
zárt románná a lángoló gótika,
célzó szemmé szűkül a rózsaablak,
s Igévé lőn a test.
Várta, hogy e liturgiában megdicsőül az akarat.
Hogy ezek a falak emelik őt vészharanggá,
fajtiszta dallam a kakofóniában,
mert Emmanuel, a déli torony fáradt őre
csak ünnepnapokon, ha szól,
akkor se mennydörög,
megalkuvó csilingelés a romlás idején.
Holtteste pedig lesz a barikád,
tartani bélletes kapuzatot, elzárni apszist,
mert sokasodik a betolakodó.
3
Húsz percig feküdt az oltár mögött,
amíg evakuálták a turistákat.
És gyűltek össze este mécsesekkel,
akik a rettegésben osztoztak vele, hogy
mi lesz, ha végül minket nem igáz le senki.
Ha nincs, nem lesz háború, mi kit fogunk legyőzni?
Hogyan maradunk méltók arra, ami jár?
Ha nem győzünk le senkit, szabadok leszünk-e?
S ha szabadok leszünk, kinek a kárára?
