Reményik Sándor versei idén aktuálisabbnak érződnek, mint máskor. Tavasszal rengetegen osztották meg Egyszer talán majd mégis vége lesz című versét, amely az első világháború eseményeire reflektál, és amely a normális élethez való visszatérés vágyáról szól.

Márciusban még csak sejtettük, hogy egy különösen nehéz év előtt állunk, most pedig itt vagyunk december első hetében, az adventi időszak kezdetén, a járvány eddigi legtöbb áldozatot követelő időszakában. A karácsonyvárás idén mást jelent, ahogyan mást jelentett 1918-ban is, amikor Reményik Sándor megírta A mi adventünk című versét: „Ezer anyaszív ezer sebből vérzik, / Ezer lelket mar vasfoggal a kétely:/ A borzalom vajjon a csúcsra ért fel?”

A mi adventünk a békevárás verse és a reménykedésé, hogy már túl vagyunk a borzalmak, az értelmetlen halálok tetőzésén. 

Reményik Sándor: A mi adventünk

A békejobb még vissza-visszarándul,
Rángatja görcs: gőg, szégyen, gyűlölet,
Engedne az ököl, de megkeményszik.
 

Ezer anyaszív ezer sebből vérzik,
Ezer lelket mar vasfoggal a kétely:
A borzalom vajjon a csúcsra ért fel?
S reszketve éled a reménység: hátha,
Hátha van a rémségnek netovábbja.
 

A békejobb még vissza-visszarándul,
Még lőporfüsttől fekete a völgy
S kaszáját gúnnyal feni a halál,
De már valami köztünk s közte áll,
De hegyormokon csendes rőzseláng,
De a lélekben béketüzek égnek
S ezer haranggal harangoz az Élet!