A viharos tengeren való hánykolódásról és a csodavárásról szól Kosztolányi Dezső Tenger és vihar című verse, amelynek soraiban hatalmas erők vannak.
A versben mi vagyunk az őrült tengerészek, így többes szám első személyben, akik akkor is kitartanak, akkor is tovább mennek, ha recseg-ropog a hajójuk, ha szél és köd van, ha hullik a vér és könny. Egyszerre vészjósló és gyönyörű, őrült és fájdalmas ez a vers, amelyben az ember a végletekig küzd a természet erejével, mert élni akar, mert nem tehet mást. Van a versben keserűség, részegség, bomlottság, van benne földi pokol, káromkodás és barbár ima, de amiről a leginkább szól, az az ember erőn felüli küzdelme a túlélésért.
Kosztolányi Dezső: Tenger és vihar
És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
recseg-ropog hajónk,
kegyetlen vashajónk,
hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
A szél, a köd jajong,
hogy sír, jajong
és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
hajrá, tovább, tovább,
mindég tovább, tovább,
csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.
Sötét sziklákon át,
millió poklon át
szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg
és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
ordítoznak: csodát,
csodát, barbár csodát,
s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
s hajrá, hogy minden a habokba halt,
habzsoljuk az otromba diadalt,
mint részeg matróz a nehéz rumot.
