Fotó: Valuska Gábor

A közelmúlt irodalomtörténetének egyik legnagyobb közhelye, hogy a „Péterek nemzedéke” számára Mészöly Miklós és Polcz Alaine kisoroszi faháza egyfajta családi tűzhelyként szolgált. Balassa Péter feleségét, B. Gáspár Judit pszichoanalitikust kérdeztük az emlékeiről.

Szemtanúként hogyan láttad Mészöly apaszerepét a hetvenes-nyolcvanas évek fiatal író- és kritikusnemzedéke számára?

Valószínűleg most meg fogsz lepődni, de én semmiféle apaszerepet nem láttam; sem apait Mészöly, sem fiúit a Péterek részéről. Kölcsönösséget tapasztaltam, mi több, kölcsönös tiszteletet. A „fiúk” nagyra tartották Miklóst mint írót és embert, ugyanakkor bizonyos modorosságain elnézően mulattak, mint egy idősebb testvér hóbortjain.

Könyves Magazin 2017/4.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Te milyennek érzékelted Mészöly személyiségét?

Fiúi alkatnak láttam. Feltűnően szép férfi volt, de az érett férfi személyében fiúi mentalitás őrződött. Rendkívüli módon izgatták a szellemi kérdések, folyamatosan elméleteket gyártott. Ugyanakkor egy tábortűznél a két, hozzá legközelebb álló Péter, Nádas és Balassa előtt arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy az nem is igazi férfi, aki nem ölt még embert (itt a háborúra gondolt) – ezzel persze óriási felháborodást váltott ki a két „fiúból”. Számos olyan tulajdonsága volt, ami mindnyájunkból elnéző mosolygást váltott ki, ám lenyűgözött minket az az elementáris természeti erő, amely belőle áradt. Valahogyan úgy szerettük, mint egy csodálatos, szelíd tigrist.

Mondanál valamilyen konkrét, személyes emléket Mészöllyel kapcsolatban?

A férjemmel volt egy közös fantáziánk Miklósról: sokszor arról beszélgettünk, hogy úgy fog meghalni, hogy kimegy a kisoroszi kertjébe, megáll, majd gyökeret ereszt és fává válik. Olyan is volt, hogy mutogattunk egymásnak fákat a kertjükben, hogy melyik is Miklós.

Mészöly és Polcz kölcsönösen megérezték, ha a másikkal valami kivételes történt

Mészöly Miklós és Polcz Alaine 1956 áprilisában Visegrádon (Kép forrása) Az idei ősz egyik irodalmi szenzációja volt a Mészöly Miklós és Polcz Alaine 50 évnyi levelezését bemutató A bilincs a szabadság legyen, melyből nemcsak a házaspár, de szocializmus és a rendszerváltás időszakának mindennapjait is megismerhetjük.

Hogyan láttad, Balassa számára mi volt Mészölyben a legvonzóbb?

Péter Mészöly írói nagyságát és politikai feddhetetlenségét tartotta a legnagyobbra. Előbbiről való véleményét részletesen kifejtette tanulmányaiban, utóbbi egészen kivételes volt. Kapcsolatuk egyébként olyan bensőséges volt, hogy Miklós még Szekszárdot, a szülővárosát is megmutatta Péternek. Amúgy Miklós és Alaine is nagyon segítőkészek, nagyvonalúak voltak. Az akkori, mindnyájunk számára anyagi szegénységben telő időszakban volt olyan, hogy kölcsön is adtak nekünk. Ezt aztán részletekben törlesztettük, és amikor az utolsó tízezres következett volna, akkor elengedték.

Polcz Alaine-ről nagyon szélsőséges vélemények látnak napvilágot: van, aki már-már
szentnek tartja, a szentség minden nagyszerűségével és nyomasztó voltával együtt, mint Nádas és Márton László, és van, aki azt vallja, például Kukorelly Endre, hogy kizárólag csak a hamisság beszédmódjában tudott megszólalni. Neked mi a véleményed?

Nekem Alaine-nel külön kapcsolatom nem volt, csak négyszemélyes, a férjeinkkel együtt. Alapérzésem vele szemben a részvét volt: megráztak a rettenetes sérülései és az azokból fakadó torzulásai is. Köztudott az Asszony a fronton című könyvéből, hogy milyen iszonyú traumák érték a második világháború végén, hogy hányszor és milyen rettentő körülmények között erőszakolták meg a szovjet katonák. Péter is sokszor mondta azt, hogy az ilyesmibe egyszerűen muszáj valamilyen szinten beleőrülni. Alaine benyomásom szerint szadisztikussá és nekrofillá vált – borzasztó volt minden hét végén azt hallgatni, ahogyan átszellemült arccal és hamisan zengő hangon arról lelkendezik, hogy Pistike milyen szépen haldokolt. Péter gyakran mondta nekem négyszemközt, hogy szegény gyerekek, onnan tudják, hogy nemsokára meghalnak, hogy megjelenik az ágyuk mellett Alaine néni, a nagy, fekete madár.

Nádas: Miklós nem tudott volna Alaine nélkül élni, nem is akart

Fotó: Valuska Gábor Polcz Alaine-t és Mészöly Miklóst Örkény István a legszebb emberpárnak nevezte. Kapcsolatukról már eddig is elég sok információt kaphatott az érdeklődő olvasó, de idén megjelent a Jelenkornál Nagy Boglárka szerkesztésében ötvenévnyi levelezésük A bilincs a szabadság legyen...

Polcz Alaine-nel kapcsolatban mit tartanál a legfontosabbnak elmondani?

Mint már mondtam, Alaine mindig nagyon segítőkész és nagyvonalú volt. Hívő, gyakorló katolikus volt, bulányista, és kitartott emellett egészen addig, míg II. János Pál pápa fel nem oldotta a páter egyházi kiközösítését. Ő is nagyon bátor ember volt.

Emlékszem, egyszer egy közös, baráti beszélgetésen Balassa azt mondta, hogy miközben Mészöly az utolsó betegsége során lassanként ronccsá vált testileg és szellemileg, a feleségében mindvégig érezni lehetett egy csendes triumfálást is.

Valóban. Számomra elég hátborzongató az is, ahogyan Alaine a férje elhamvasztásáról és „temetéseiről” ír. (Polcz Alaine: Egész lényeddel. Jelenkor, 2006.) Mindezzel együtt azonban egyértelmű és tagadhatatlan, hogy ez a két ember mélyen és kölcsönösen szerette egymást. Gyönyörű emberpár voltak, mint két vadállat.

Szerző: Szarka Judit

Az interjú eredetileg a Könyves Magazin 2017/4. számában jelent meg.