Mészöly és Polcz kölcsönösen megérezték, ha a másikkal valami kivételes történt

Mészöly Miklós és Polcz Alaine 1956 áprilisában Visegrádon (Kép forrása)

Az idei ősz egyik irodalmi szenzációja volt a Mészöly Miklós és Polcz Alaine 50 évnyi levelezését bemutató A bilincs a szabadság legyen, melyből nemcsak a házaspár, de szocializmus és a rendszerváltás időszakának mindennapjait is megismerhetjük.

A bilincs a szabadság legyen - Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948 – 1997

Jelenkor, 2017, 894 oldal, 5999 HUF

 

A levelezés volt az egyik fő témája az őszi Könyves Magazinnak is, címlapon természetesen a legszebb emberpárral. Nagycikkben jártuk körbe - a leveleken átszűrve - kettejük kapcsolatát, és próbáltuk megfejteni, milyen emberek is voltak valójában. A magazinban részletet közöltünk a Bármi jő című esszéből, melyet a házaspár barátja, Nádas Péter írt A bilincs a szabadság legyen kötethez. Ebből mutatunk most egy részletet, melyben egy minidráma bontakozik ki a lakás minden zugát módszeresen elfoglaló Mészöly és felesége között.

Olvassatok el egy részt a Bármi jő című esszéből: 

A műterem, a Városmajor utca fölé tekintő, valójában égre néző nagy műteremablakával Miklós szobája volt. De ez nem egészen így igaz. Inkább ezt is részletesebben el kell mondanom. Az az igazság, hogy Basch Lóránt italomodernista stílusban emelt Városmajor utcai háza emeleti műteremlakásában nem volt szoba, ami ne lett volna Miklós szobája. Ebben a kérdésben Miklós nem ismert tréfát és határokat, mert minden helyiséget mindig az esedékes vagy tervbe vett munkája igényei szerint foglalt el és használt. A műterem egyértelműen volt az övé. Ha azonban éppen az Alaine szobájából nyíló teraszon dolgozott, olykor meztelenül, tűző napon, s rajta kívül ezt senki nem bírta volna ki, akkor a terasz sem volt közös többé, mi több, Alaine-nek a saját szobájában is lábujjhegyen kellett lépkednie. Vagy inkább sehogy. Nehogy Miklós rádörrenjen, holott órák óta meg sem moccan, s ha valamire szüksége van, akkor lábujjhegyen megy érte. Jól tudod, kincsem, hogy recseg a padló. De az is megtörtént, hogy bizonyos munkák miatt hosszú időkre kiszorította Alaine-t akár a saját szobájából is, megfosztotta az íróasztalától, s ilyenkor Alaine kivonult az írnivalóival az egyébként derűs, almazöld faliszekrényekkel berendezett gardrób fésülködőasztalához.

Ahová most elsietett, hogy vegye a kabátját.

Miklós munka közben szívesen ledőlt, szívem, ledőlök, s így aztán Alaine leszorult a saját szobája díványáról.

Nincsen hová ledőlnöm, kisszívem.

Ledőlhetett volna Miklós üres díványára a műteremben, de oda nem dőlt le, mert a műterem abszolút tabunak számított. Amikor Miklós dolgozott, akkor a műtermet nagy óvatosan megkerülve közlekedett a lakásban, ezzel se okozzon reccsenéseket. Egyszer aztán, hogy az áldatlan és mulatságos helyzetet megoldja, neki is legyen önálló helye a lakásban, kitalálta, hogy berendezi magának a kis ablaktalan helyiséget, amelyet az egykori építtető a műterem képraktárának szánt. Előbb mindössze egy kerevet állt benne, egy asztalka és egy olvasólámpa. Aztán lett benne Alaine-nak egy asztala, amelyen a jegyzeteit is szétteregette. A helyiséget ablaktalansága miatt uterusnak, azaz anyaméhnek nevezték. Amíg Miklós onnan is ki nem túrta, és el nem foglalta hálószobának. Ami ártatlanul kezdődött, Miklós betolakodott Alaine mellé a kerevetre. Csak szunyókálni járt oda. Egy idő után azonban zavarni kezdte őt a helyiség ablaktalansága és levegőtlensége. Egy lichthofra néző ablakot nyitottak rá. S ha egyszer már volt a kis szobának lichthofra néző ablaka, akkor Miklósnak itt is lett egy íróasztala élete első komputerével.

Mintha nem is látna a két gyönyörű kék szemével, holott a feltáruló ajtóban bizonyára az én jelenlétem és az én ábrázatom árulta el neki, hogy mi készülődik itt, vagy az érzékei súgtak, nem tudom, mint ahogy azt sem tudnám megmondani, honnan a csudából tudhatta Alaine, hogy nem a házmester vagy a villanyszámlás csönget, hanem Miklós érkezik. Azt azonban a velük töltött évek tapasztalatából tudom, hogy érzékileg végletesen ki voltak szolgáltatva egymásnak, a telepátia értelmében is. Kölcsönösen megérezték, amikor a másikkal valami kivételes történt, s még azt is, amikor minden rendben van, nem történik semmi kivételes. Egyikük kedélye függő viszonyban maradt másikuk kedélyállapotától. Miklós pontosan tudta hát, hogy mikor kell megérkeznie. Baj van. Találkozásuk legelső pillanatától egymásra voltak állítva. Van ilyen. Saját tapasztalatból tudom. Magdával több mint ötven éve így élünk. Szálfaegyenes teste iramával Miklós félrelökött az útból. Döngő léptekkel rohant végig a hosszú előszobán. Be a műterembe. Dermedten mentem utána. Ott egy pillanatra földbe gyökeredzett a lába. Alaine már kabátban állt a két bőröndje mellett. Egy lehetetlen piros kabátban, amely nem állt jól neki, kulikabátnak hívták, egy kokett úrinő kabátja, valakitől, nem tudom, kitől, valamilyen külföldi útjukon kapta, megörökölte, barátnőinek száma csillagnyi volt, a piros kabátja nem illett az alkatához, szerzetesi hivatásához sem illett, semmihez.

Péter, hívjon taxit. Kincsem, én most elmegyek.

Egy időben sportot űzött belőle, hogy rosszul öltözik. Nem foglalkozom öltözködéssel. Valóban nem foglalkozott. De foglalkoztatta őt a kérdés, hogy nem foglalkozik öltözködéssel.

Mással, másokkal, jóval fontosabb kérdésekkel foglalkozott, ám adott esetben mégis jól tudta, hogy mit kell fölvennie.

De Miklós térdre vetette magát előtte. 
Felsírt.
 Amitől Alaine szemmel láthatóan visszahőkölt. Engem gyöngeség környékezett, ájulás. Így nem akartam látni a mesteremet, a barátomat. Felindultságában zokogott, könyörgött, hogy ne, ne hagyja el.

Ne hagyj el. Ne. Nem.

Átölelte volna Alaine térdét, akinek az útjában álló asztaltól nem volt hová hátrálnia előle, s így Miklós a két karjával végül mégis elérte.

Engedj el, kincsem, engedj el.
 Mintha ott sem lennék.
 A mondatnak és a végtelenített ismétlésnek, hogy engedje el, engedje el, egyszerre két jelentése lett. Miközben Miklós egy megsebzett vadállat erejével szintén ismételgette a maga mondatát. Miklós számára a fenyegetés abban állhatott, hogy Alaine teljesen semleges maradt a saját felszólításával szemben, hogy Miklós engedje el. Még csak nem is igyekezett a térdét Miklós öleléséből kiszabadítani. Ami Miklós számára világossá tette, hogy elhatározása végleges. Egyszer s mindenkorra szól. Nincs benne többé szemrehányás, kihívás, csipetnyi sem.

Csöndesen és bizonytalanul menekültem ki a műteremből. Miklósnak éles helyzetekben rettenetes ereje támadt. Át a hosszú előszobán, ki a konyhába. Nem hívtam taxit. De nem csuktam be magam mögött a konyha ajtaját. Tartottam Miklós barbár erejétől. Félő volt, hogy drámájuk csúcspontjára nem értek el. Az volt a képzetem, hogy gyilkosság helyett törni-zúzni kezd.

A teljes Nádas-esszé itt olvasható: A bilincs a szabadság legyen - Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948-1997, Szerk.: Nagy Boglárka, Jelenkor Kiadó, 2017, 839-864. oldal.