Ugron Zsolna: Légnyomás

.konyvesblog. | 2017. január 05. |

ugron_zsolna-1956.jpgFotó: Valuska Gábor

1956. október 23. egy keddi napra esett. A forradalmak is átlagos hétköznapokon történnek, csak később válnak piros betűs nemzeti ünneppé. Mi történik, amitől mindenki élete megváltozik? Hogyan lesz egy sor civil hőse vagy áldozata a nagy eseménynek? Ha a forradalomról beszélünk, képesek vagyunk a résztvevőkről mint átlagemberekről beszélni? Arra kértünk 10 kortárs írónőt, hogy meséljék el egy-egy valós vagy fiktív karakter lehetséges napját, hogy lecsupaszítva lássuk azt az átlagos keddet, amely később az újkori magyar történelem és nemzettudat alapjává vált. A 10 novella megtalálható a Könyves Magazin téli számában. Ezúttal olvassátok el Ugron Zsolna novelláját! A sorozat korábbi részei: Tóth Krisztina, Papp-Zakor Ilka, Láng Orsolya, Hidas Judit, Kemény Zsófi, Baráth Katalin, Kiss Noémi, Molnár T. Eszter, Nagy Gabriella.

Komáromi Mária reményvesztett volt, amióta Ernő mögött becsukódott az ajtó. Akkor is a konyhaablakhoz ment, és azóta is folyton ott ült. Védőállás volt az ott a hokedlin, saját életének alattomosan hódító kilátástalansága ellen vívott harcban. A szék, rajta ő. Háta mögött a lakás, előtte, a rárakódott szénportól homályos üveg másik oldalán a keskeny mellékutca szűk szeletében sűrűsödő világ. Minden felett és alatt az időt szétterülve annektáló hiábavalóság.

Komáromi Mária, a szerves kémiakutatás reménysége, egyetemi tanársegéd három éjszakát töltött az ablak elé húzott hokedlin.

Könyves Magazin 2016/5.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF

 

Október huszonharmadikán délután a szomszédban az orvosék albérlője és Jancsi a másodikról órákig lemezeztek. Mari ismerte jól a repertoárt. Leválasztott lakások, egybenyitott életek. A fiúk mégis meglepték, valahonnan megszerezték a Kossuth-indulót, azt is elbőgették vagy háromszor.

Komáromi Mária, elhagyott menyasszony tudata ragaszkodott a bánat kéjéhez, pedig érzékei élvezték volna a váratlan csendet, miután az utolsó lemez is kisurrogott. A szobában a Nagymama kivételesen korán elaludt, annyira kimerítették a napközbeni történések. Semmi nyögés, indulata sem maradt a szokásos artikulálatlan ordibálásnak, ádáz szitkozódásnak. Csak a kisszobából kiszűrődő savanyú orvosság- és naftalinszag és a rozoga ingaóra konok ketyegése emlékeztették Komáromi Máriát a Nagymama feloldozást nem adó jelenlétére.

Az utca egész nap zajos volt. Délutántól a körútról fel-feltört a skandáló fiatalok hangja, a kővel bedobott ablakok csörömpölése, a teherautók zúgása. A Nagymama többször pánikba esett. Követelte, hogy Komáromi Mária menjen a rég halott Nagypapa után, hozza haza Manyi néniéktől, mert biztosan ott bujkál, ők közel laknak Sopronhoz, csak oda szökhetett. Ernőt is követelte, az unokáját.

Ernőt Komáromi Mária is követelte, magában ordította, hogy jöjjön vissza az életükbe, és közben az is eszébe jutott, vajon melyikük szánalmasabb, a Nagymama vagy ő, Mari.

Mari, a lelenc, akit a Nagymama nevelt. Ernő nagymamája, Ernőé, aki mindig csak látogatni jött. Enni, süteményért, zsebpénzért. Később Máriához is. Marihoz, úgy pontosabb, javította ki magát, amikor ilyesmikről monologizált magában.

Aznap késő délután vitte be a Nagymamának a krumplilevest. Babérral főzte, úgy szoktatták. Ernő mindig dicsőséges levesnek hívta, utálta, ha a szagát megérezte a lépcsőházban, már azzal nyitott be, hogy siet, dolga van, nem maradhat. Olyankor sosem ment vissza éjszakára.

Akkor sem, amikor elvileg már ott lakott, és oda is volt bejelentve. Hogy ha a Nagymama esetleg meghalna, ne legyen baj a lakással, így volt elrendezve. Mari főzte mégis a babéros-tejföles levest, néhány hetente legalább, mert az öregasszony kérte fáradhatatlanul. Ő úgy gondolta, a krumplileves és Ernő látogatásai között nincs összefüggés.

Komáromi Mária, reménytelenül szerető nő, három nap várakozás után úgy döntött, hogy most már biztosan nem jön Ernő, és nekiállt hámozni. A pénzt is elvitte Ernő, emlékeztette magát, ha néha makacs pillanatok mégis biztatták volna, és a vájlingba ejtette a hámozókést.

Mari később nem emlékezett, melyik nap húzta az ablak elé a hokedlit, és kezdett le-lenézni a mellékutcára, figyelni, hogy gyűlnek az emberek, hogy szaladnak, összeverődnek, kiabálnak, kacagnak, dicsekednek, röplapokat osztogatnak.

Amikor az albérlő és Jancsi abbahagyták a lemezezést, akkor látta meg az első puskást. Addigra már besötétedett, a leves maradékát elöntötte, sírt is közben, rázta a zokogás, olvasni próbált, de hiába meredt a délután felhozott röplapokra, csak Ernőre gondolt úgyis.

Az albérlőt és Jancsit is meglátta később lent a tömegben, azzal a fegyveres férfival beszélgettek. Jancsi ismerhette, a mozi bejárata előtt kezet fogtak, a puskás rázta a fejét, hogy nem adja, de Jancsi csak megtapogatta a fegyvert. Elismerően bólogatott, próbált olyan arcot vágni, mintha értene hozzá. Jobban ment neki a színészkedés, mint az algebra, Mari eleget korrepetálta, hogy tudja. Le is akart menni a másodikra, szólni Jancsi anyjának, megemelkedett a székről, de aztán meglátta arcát az ablaküvegben és a kinti sötétben tükröződni, farkasszemet nézett kisírt szemű önmagával, és úgy döntött, nem az ő dolga, merre csavarog a szomszéd gyerek.

Komáromi Mária, lelenc, árva, huszonharmadikán estefelé arrébb tolta a hokedlit, és az asztalt egészen közel húzta az ablakhoz, levette róla a viaszosvásznat, és amennyire tudott, kényelmesen elhelyezkedett a tetején. Srévizavé a mozin, a falnyi plakátról a francia film üdvöskéje tökéletesen bodorított fürtjei alól nézte az újabb fegyvereket előszedő és szétosztó férfit és a suhancokat, Mari legalábbis akkor így látta. Szép-szomorú íve volt Jeanne Moreau szájának. A megnyerő fiatalember, akinek vállához simult, kicsit kopaszodott. A srácokhoz képest, akik lent cigarettákon osztozkodtak, a francia pasas egészen öregnek tűnt. Emberek fehérben, ez volt a film címe, megnézték Ernővel. A mindig makulátlan medikáról, aki megmenti a férfit a romlott világtól, mert a szerelem mindent legyőz. Ezek a franciák milyen marhák, mondta Ernő, amikor kijöttek. Hazakísérte, de nem maradt nála. Mari mindig elszántan várta, hogy jöjjön, és maradjon. Sokszor be is nyugtatózta az öregasszonyt, amikor belelovalta magát a bizonyosságba, hogy Ernő ott marad éjszakára, és együtt alszanak a belső szobában, ahol egyedül Mari sosem alhatott, mert az Ernő szobája volt. Ernő jogot formált rá, mindig elmondta, ha ő nincs, elvették volna, örüljenek ők ketten, a tehetetlen öreg és Mari, aki hova mehetne máshova, hogy egyáltalán van fedél a fejük fölött.

A mozi után Ernővel még megvacsoráztak. A konyhaasztalon, a viaszosvásznon, ahogy mindig. Másnap már csak a váltás egyenruhájáért jött. Otthagyta a használtat, mosni. Akkor mondta, hogy ez a házasság blőd polgári csökevény, őneki ez nem kell, és Mari se várja ilyen idegesítően örökké, keressen magának végre valakit, és hurcolkodjon el. Az Ida költözik ide, ő majd ellátja a vénasszonyt.

Komáromi Mária huszonkilenc éves magyar állampolgár két napig nem ment be a munkahelyére. A szomszédból az albérlővel, a diákkal üzent be a tanszékre és a DISZ-elnökségnek, hogy beteg, ne várják.

Komáromi Mária elvtársnő pártunk támasza, mondogatta a dékán, szokásává vált társaságban, és a mondatokhoz reflexszerűen csatlakozott a mozdulat, amivel barátilag meglapogatta az elvtársnő csípőjét. Mari egyszer panaszkodott erről Ernőnek, aki kiröhögte.

Huszonharmadikán este a konyhaasztal tetején gubbasztva kémlelte az esti utca árnyainak zajait. A körúton harc lehetett. Kialvatlan volt, bele-belealudt a virrasztásba. Hajnalban közeli lövések hangjára ébredt, kábultan, egy pillanatig minden erejével próbált visszaemlékezni arra, ki is ő valójában, és hol van térben és időben.

Rosszul látott. Por volt és füst. A Nagymama ordibálása is lassan ért el hozzá, az asszony vizet követelt, és a bilit. Lekászálódott az asztalról, bekiáltott, hogy mindjárt megy, és elindult a gang vége fele az árnyékszékre. Alig látott valamit, amint kilépett, a benti porfátyol kint ködnek tűnt. Két huszonéves fiú és egy fiatalabb lány rohant el mellette, át a másik körfolyosóra, a körútra néző lakások felé. Vesszen Rákosi, kiáltotta oda egyikük köszönésképpen.

Mire Mari visszaért a lakásba, az öreg bepisilt. Nekiállt lemosdatni, áthúzni az ágyat. Kint egyre gyakoribbak és hangosabbak lettek a lövések. Beáztatta a szennyest, aztán le akart menni Seregélyékhez a földszintre, hogy megtudja, mi történik a városban, de az ajtóban meggondolta magát. Kint állandóan robbant valami. Valaki felsikoltott. Gyilkosok, kiabálták. Megint lövések.

Lent az udvaron Seregélyné is ordítani kezdett. Az orvost hívta a másodikról. Simon bácsi, sikoltozta, Simon bácsi.

Egyszerre a Nagymama is rázendített a kisszobában, Mari, Marika, hívta kétségbeesetten. Visszament hozzá, hogy megnézze, mi baja. Az öregasszony belekapaszkodott, Mari jobb karját markolta mind a két kezével, még mindig erős körmei majdnem átszakították a pulóvere ujját. Egész közel húzta magához, és az arcába sziszegte, hogy nem akar meghalni, meredt tekintettel könyörgött, hogy vigye le a pincébe, mert mindjárt bombázni fognak.

Robbanás volt megint, nem messze. Az ablakokat is megremegtette. Mari csizmát húzott, kabátot vett és elindult a pince felé. A hátsó lépcsőn szaladt le. Többen már hurcolkodtak. A szénkupacok között Simon bácsi felesége ládákból és sámlikból otthonos fogadószobát rendezett be, még egy horgolt terítőt is levitt, és óvatosan sepregetett, nehogy felporozzon, mert a fal mellett ott sorakoztak a vedrek, csurig töltve vízzel. Egy kartonpapírt is kitett, „Harmadik emelet”, ez állt rajta.

Komáromi Mária, harmadik emeleti lakó, visszafele indult a lakásba. Az udvaron át ment, a főlépcső felé. Tankokból lőnek, tankokból lőnek, végünk van, mondogatta Seregélyné a kapualjban. Ott verődött össze a lakók nagy része, nézték, ahogy a nyugdíjas Simon orvos egy malterosruhás fiú karját kötözi, a házmester meg pálinkával itatja. Amint Marit meglátták, hirtelen elcsendesedtek. Seregélyné abbahagyta a tankozást. Marira nézett és köpött egyet maga elé a földre. Mari mondani akarta, hogy az öregasszonyt le kellene vinni a pincébe, azt is, hogy Ernő elhagyta, azt is, hogy ő, Komáromi Mária is segítene, azt is, hogy Jancsi hol van, de csak hallgatott, állt zavartan, aztán visszaszaladt, fel a harmadikra, az ablakhoz. Az ablakhoz, ami téren és időn kívül van, ahonnan csak ő néz, de ahol nem látja őt senki.

Komáromi Mária, láthatatlan kiközösített olyan gyorsan szalad, hogy az ajtó előtt már fuldoklott a légszomjtól és a torkában élesen szorítva feltoluló zokogástól. Bement az öregasszony szobájába, feltépte a nagy diófaszekrény középső ajtaját. Öklendezve seperte ki belőle a naftalinos zsákocskákat. A felső polcról a pedánsan összehajtott ruhák alól először a pisztolyt vette ki. Jajjistenem, jajjistenem, sóhajtozott főkötője alól pislogva a Nagymama, és borzadva bámulta, mit csinál Mari.

Kiakasztotta Ernő tartalék egyenruháját. Azt ne, Ernő egyenruhájához ne merj hozzányúlni, te istenverése, mit akarsz azzal, Ernő, Ernő, ez valamit csinálni akar, Ernő, hallod, gyere ide, ez meg akar ölni, hápogta egy szuszra az öregasszony.

Komáromi Mária, munkás-paraszt származású elvtársnő kivitte a konyhába a nadrágot és a zubbonyt is. Kisimította, akkurátusan minden gyűrődést elegyengetett a barnászöld szöveten. Az asztalfiókból kivette a nagy vasollót. Viszonylag egyforma, négyszer öt-hatcentis téglalapokra vágta az egyenruhát. A varrásoknál nehezebben ment, a kék váll-lapokkal erőlködött, de nem boldogult. A zaj és a por kint nem akart szűnni. Mikor végzett az egésszel, újságpapírba csomagolta, spárgával szorosan átkötözte és kidobta az utcára a cafatokat. Aztán fogta a revolvert és lement a pincébe.

Seregélyné, amikor meglátta, megint köpni készült, de inkább lenyelte, mert észrevette Mari baljában a pisztolyt. A Nagymama, mondta Mari, az öregasszonyt le kell hozni. Senki nem mozdult. Aztán a házmester sóhajtott, valami olyasmit, hogy jó büdös ávós kurva anyádat, aztán felállt és intett a fiának, hogy indulás, lecipelik a vénasszonyt.

Az ágyat nem bírták. A matraccal együtt az ágydeszkákra kötözték, úgy vitték. Félemeletnél, a lépcsőfordulóban Végh Annamária nyolcvanhárom éves budapesti lakos rémülten felkiáltott, és meghalt.

Az udvarra tették le, egy ideig még vizsgálgatták, szuszog-e. Kanalat is raktak a szája elé, a pulzusát is megnézte Simon bácsi. Igaz, elég kelletlenül, és közben egyre csak azt mondogatta, ő már nyugdíjas, kérem, évek óta nem praktizál.

A tetemet otthagyták az udvaron lepedővel letakarva. Valameddig. Aztán visszamentek a pincébe és elfeledkeztek róla, mert egy tank pár perc múlva szétlőtte az orvosék lakását. Simon néni felsóhajtott, hogy hát akkor megszűnt a társbérlet.

Azt sem vették észre, hogy Komáromi Mária, V. Ernő ÁVH-s tiszt elhagyott szeretője visszament a harmadikra, a konyhaablakhoz. Az üveget időközben betörte a légnyomás.

Azt sem, amikor Mari megint leszaladt. Ki akart menni az utcára. Levegőért. A kaput nem tudta egyből kinyitni. Nem engedett. Nekifeküdt, egész erejével nyomta. Valahogy, nagy nehezen, szuszogva, résnyire tuszkolta. Egy test nem engedte a kaput. Csak a lábakat látta a járdán, rajtuk Jancsi cipőjét és vért a nadrágon.

Még dél sem volt, Komáromi Mária szemtanú csak erre tudott gondolni.

A novella eredetileg a Könyves Magazin téli számának novellamellékletében jelent meg. A kiadványt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.