Molnár T. Eszter: Sasszé

.konyvesblog. | 2017. január 03. |

molnar_t_eszter-1956.jpgFotó: Valuska Gábor

1956. október 23. egy keddi napra esett. A forradalmak is átlagos hétköznapokon történnek, csak később válnak piros betűs nemzeti ünneppé. Mi történik, amitől mindenki élete megváltozik? Hogyan lesz egy sor civil hőse vagy áldozata a nagy eseménynek? Ha a forradalomról beszélünk, képesek vagyunk a résztvevőkről mint átlagemberekről beszélni? Arra kértünk 10 kortárs írónőt, hogy meséljék el egy-egy valós vagy fiktív karakter lehetséges napját, hogy lecsupaszítva lássuk azt az átlagos keddet, amely később az újkori magyar történelem és nemzettudat alapjává vált. A 10 novella megtalálható a Könyves Magazin téli számában. Ezúttal olvassátok el Molnár T. Eszter novelláját! A sorozat korábbi részei: Tóth Krisztina, Papp-Zakor Ilka, Láng Orsolya, Hidas Judit, Kemény Zsófi, Baráth Katalin, Kiss Noémi.

A hallása sokat romlott az elmúlt években, de még egész jól látott. Délutánonként, közvetlenül a séta után két órán keresztül üldögélt a tévé előtt, pedig a nővérek kedvenc brazil szappanoperái untatták, a drámázást soha nem értette, a történetet meg nem tudta fejben tartani. Aznap egy új nővér került az emeletre, fehér bőrű, ideges tekintetű. A Sky Newsra kapcsolt, leült az egyik fotelbe. Judit engedelmesen nézte a képernyőt. Azt az embert ismerem, szólalt meg. Honnan ismerné?, csodálkozott a nővér. Egy másik városban élt, több száz kilométerre innen. Pedig ezt a nyugodt, széles arcot már láttam korábban, mondta Judit. Talán csak emlékezteti valakire, vonta meg a vállát a nővér. A feketék mind hasonlítanak.

Könyves Magazin 2016/5.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF

 

Értse meg, én tényleg láttam korábban ezt az arcot. Nem mostanában, ami most történik, arra alig emlékszem, de a régi dolgok időnként visszatérnek. Például a fiatalember, akivel a hídon találkoztam. Szentesi Mártival mentünk a Bem térről a Parlament felé, amikor megszólított minket. Hé, gimnazista lányok, tartsatok velünk! Vigyázunk rátok a tömegben. Az a fiatalember volt ilyen magas, széles arcú, mint ez a férfi a tévében. Amikor mosolygott, viccesen mozgott az orra, és tudtam, hogy ha el is veszítjük egymást, bárhol, bármikor megismerném. Márti gőgösen félrenézett, rám ugyan nem kell vigyázni, morogta. A fiatalember kérdőn pillantott rám, én pedig belékaroltam.

Aztán arra is emlékszem, amikor negyvennégyben anyuka átküldött kenyérért Sára néniékhez. Már hazafelé tartottam, szorosan öleltem a veknit, kicsi volt, cipóforma, de jó nehéz, és már előre éreztem az ízét a számban. Sasszéztam, azt akkor tanultam a Stern Micitől, tramtaram, tramtaram, dúdoltam is hozzá, verte a hátamat a copfom, és akkor megláttam a férfit a kapu előtt, a kövön. Úgy hevert, mint akinek nincsen már semmi gondja, karját széttárta az ég felé. Akit mellbe lőnek, az fekszik így.

Mint ez az ember ott, a tévében. Nagyon fiatalnak tűnik. Vajon volt kedvese? Gondolom, nem is egy, felelte a nővér fintorogva. Ő hol lehet most?, tűnődött Judit. Ki van vele?

Tudja, nővér, sem a bánatot, sem örömöt nem lehet egyedül viselni. Aznap délután a kollégiumban úgy zsizsegtek a lányok, mint a svábbogarak a zuhanyzó falán, ha felkapcsoljuk a lámpát. Kézről kézre járt a Szabad ifjúság, László Erna felolvasta az egyetemisták követeléseit. Szép hagja volt Ernának, színésznő szeretett volna lenni, de nem vették fel, mert földbirtokos volt az apja. Az első pont úgy hangzott, hogy vonják ki a szovjet csapatokat. Alig bírtam elhinni, hogy ilyesmit meg lehet fogalmazni, ki lehet nyomtatni. Összeszorult a gyomrom, megizzadt a tenyerem, de rögtön el is szégyelltem magam, amikor megláttam, milyen bátrak és boldogok a többiek.

Tudja, én negyvennégy óta féltem. Azóta, hogy megláttam azt a férfit a járdán. Nem kezdtem futni, sasszéztam tovább, csak a veknit öleltem még szorosabban. Percek teltek el így, mégsem közeledtem a testhez, hiába szökelltem, a távolság megmaradt közöttünk.

Miért tüntetnek ezek az emberek?, kérdezte Judit a képernyőre mutatva. Nem szabadok? Amerika szabad ország, de ezeknek semmi sem elég jó, felelte a nővér. Nézze, haragos az arcuk, az égbe emelik az öklük, mondta Judit. Gyűlölik a rendőröket, amiért megölték azt a szegény fiút. Minek izgatja fel magát?, kérdezte a nővér. Verje csak ki a fejéből!

Én szinte észre sem vettem, hogy hiányzik a szabadság. Mindig lassan járt az eszem, az órákon csendben ültem, soha nem kérdeztem, nem akartam többet tudni annál, mint ami feltétlenül rám tartozott. A legjobb gyorsíró voltam az osztályban, szépen kézimunkáztam, udvarlóm nem akadt soha, minden jel arra mutatott, hogy boldog életem lesz.

A Bem téren rettegtem, hogy kilőnek ránk a laktanyából, a hídon összerezzentem, amikor a mögöttünk vonuló tárasaság azt skandálta, vesszen Rákosi, de miután találkoztam a fiatalemberrel, elhagyott a félelem. Lépésben haladtunk a Kossuth tér felé. Már nem volt ijesztő a tömeg, mintha régi jó barátok lettünk volna mind, ismeretlenek vonultak összekapaszkodva, énekeltünk, skandáltunk, ahogy a torkunk bírta. Végtelenül hosszúnak tűnt az a délután. Sokszor eszembe jut, milyen könnyű volt aznap boldognak lenni. A fiatalembert Máté Lajosnak hívták, jogot tanult, és neki volt a legsugárzóbb mosolya, amit valaha láttam. Lányok is voltak a társaságban, friss, ropogós hullámokba rakott hajuk fénylett, mintha szépítkezéssel töltötték volna az egész délelőttöt.

Mikor előttünk egy nő összeesett, egyből tizen ugrottak a segítségére, ki fekvőhelyet keresett neki, ki a kabátját oldotta meg. Tudja, ha valaki rosszul lesz az utcán, megállnak mellette a járókelők, meglazítják a nyakkendőjét, megnézik a pulzusát, orvost hívnak, de aki lőtt sebbel fekszik a járdán, annál nincs magányosabb.

Később én is megtanultam mellkasra célozni. Maga ölt már embert? Micsoda kérdés!, szörnyűlködött a nővér. Miért öltem volna? Félelemből vagy haragból, felelte Judit. Maga szerint az a rendőr miért lőtt rá arra a fiúra? Honnan tudjam én azt?, kérdezett vissza a nővér.

Ott, a Parlament előtt nem nagyon volt félelem, és a haragot is elfedte az öröm. Alig láttam ki az összeszoruló vállak fölött. Lajos megemelt, hogy megnézhessem a szürkéskéken hullámzó kabát- és kalaptengert. Mártit kerestem, egy ideje elvesztettem szem elől. Hiába nyújtogattam a nyakam, sehol nem találtam, pedig a szép, lazacszínű sapkáját ki kellett volna szúrnom. Azt gondoltam, biztosan visszament a kollégiumba, aztán eszembe jutott, hogy nekem is el kéne indulnom, mert még nem írtam meg másnapra a leckét. Sötétedés után nem maradhattunk kint egyedül, és biztos voltam benne, hogy Erzsi nénit nem fogja meghatni a forradalom. Aztán Lajos rám mosolygott, és mégis ott maradtam. Az egyik lány cigivel kínált, a füst kaparta a torkom, de átmelegített. Amikor észrevettem, hogy apuka az a férfi, aki a házunk előtt fekszik a járdán, akkor feszült hasonlóan a torkom, mert csendben kellett volna lennem, és majdnem megfojtott a feltörő kiáltás.

A tüntetésen végre nem kellett csendben maradni. Órákig álltunk a téren, hangosak voltunk, türelmetlenek és boldogok. A közelünkben állt egy nagydarab férfi, azt kiabálta, hogy még aznap lámpavasra kell húzni az összes spiclit. Még őt sem bántotta senki, csak Lajos és a barátai próbálták jobb belátásra bírni. Később egy időre lekapcsolták a világítást, és ideges moraj futott végig a téren. Katonai teherautók jöttek, azt hittük, oszlatás lesz, de az egyik tiszt elkiáltotta magát, hogy nem lőnek a népre. Velünk van a hadsereg, morajlott a tömeg. Lajos nevetett, és megszorította a kezem.

Nagy Imre beszélt, aztán hazaküldte az embereket, de mi még nem akartunk elválni. Egy ilyen éjszakán nem lehet aludni, mondta Lajos. Hívott, hogy menjek velük vacsorázni, aztán nézzük meg, ledől-e végre a Sztálin-szobor. A nagylányok is unszoltak, hogy tartsak velük. Akkor már borzasztóan éhes voltam, ebéd óta nem ettem semmit, és tudtam, hogy a kollégiumban nem kapok vacsorát. Sokáig mentünk, a bokám fájt, lemaradoztam. Lajos megfogta a kezem, úgy sétáltunk a Károly körúton. Szépen öltözött emberekkel találkoztunk, volt, aki színházból igyekezett haza, mások a forradalomból.

Az egyik fiú lakására mentünk, a Rákóczi útra. A lányok tojást sütöttek, közben kifaggattak, hogy hová járok, hol lakom, és hogyan kerültem a tüntetésre. Elmeséltem Erzsit, hogy magassarkú cipőt húzott, de vissza kellett mennie, mert állandóan kibicsaklott a bokája, meg Szabó Tecát, aki elhozta az oroszkönyvét, hogy majd a Bem téren lesz ideje magolni, aztán kétségbeesett, mikor a híd közepén egy suhanc kikapta a kezéből és bevágta a Dunába. A lányok dőltek a nevetéstől, cukorpofának neveztek, azt mondták, mindenképpen találkoznom kell velük másnap, bevisznek az egyetemisták gyűlésére, ahol komoly kérdésekről esik szó. Fontosnak éreztem magam, pedig csak belekeveredtem az egészbe.

Közben a fiúk a rádióról beszéltek, hogy mindenképpen be kell olvasni a követeléseket. A tüntetésről sokan egyenesen oda indultak, és a lakás nyugalmában Lajosékon is úrrá lett a türelmetlenség. Végül hárman úgy döntöttek, odafutnak, megnézik, milyen a helyzet. Itt van egy köpésre, mire kész lesz a vacsora, vissza is érünk, mondta Lajos. Rám kacsintott, odasúgta, nehogy elszökjek, amíg vissza nem ér.

Az a fekete fiú vajon elbúcsúzott a kedvesétől, mielőtt tüntetni indult? Én nem búcsúztam el a fiatalembertől, miért is búcsúztam volna, mikor tudtam, hogy bárhol felismerem az arcát. Ültem a konyhában, és hallgattam a nagylányokat, politikáról beszéltek, fiúkról és cipőkről. Nem aggódtam semmiért, csak sodródtam: tanulószobából tüntetésre, oroszóráról szerelembe. Éppen kenyeret szeltem, amikor becsöngetett egy ismeretlen. A rádiónál ölik a magyart, kiáltott, és már szaladt is tovább.

Emlékszem, nővér, Apuka mindig szerette a fehér ingeket. A mellére, pont ott, ahová szekfűt tűzött, ha színházba vitte anyukát, sötétbordó foltban tapadt az anyag. Még oda sem értem a testhez, még meg sem érinthettem az arcát, Ilonka kilépett a házból, és berántott a kapun. Vonszolt magával a házmesterlakásig. Amikor becsukta mögöttem az ajtót, akkor jöttem rá, hogy ordítok.

Ölik a magyart, ölik, ez kattogott a fejemben, ahogy futottam végig az utcán, most is hallom, ezt is meg a kabátom suhogását, a cipőm kopogását, a zihálásom, a koppanásokat, lehettek akár lövések is, lövések voltak biztosan. Vigyázzon, kiáltott rám egy nő, és behúzott a kapualjba. Ruszkik haza, skandálták mögöttem, idegen leheletek borzolták a bőröm. Aztán megint kiléptem az utcára, tovább futottam, kapualjból kapualjba, egészen a Múzeumkertig. Azt hittem, ott biztonságban leszek, és közelebb kerülhetek a bejárathoz. A mellvéden pattogtak a lövedékek, mellettem valaki felkiáltott, de nem néztem oda, mert a rádió bejárata előtt a járdán megláttam a testet. Úgy hevert, mint akinek nincsen már semmi gondja, karját széttárta az ég felé.

A nővér felnézett Juditra, megcsóválta a fejét és kikapcsolta a tévét. Elég lesz mára, mondta. Adok magának egy kis nyugtatót. Ne, tiltakozott Judit, el akarom mondani, mi történt azután. Majd legközelebb. Most szépen beadom ezt. Ne! Nem akarom. Jobb lesz így, folytatta a nővér. Pihen egy kicsit, elfelejti ezeket a rossz gondolatokat. Nem akarok pihenni. Emlékezni akarok, amíg lehet. Emlékezni akarok a boldogságra, apukára, Lajosra, Ernára, erre a fekete fiúra. Ugyan, meglátja, sokkal vidámabb lesz, amikor felébred, csitította a nővér, majd egy gyakorlott mozdulattal betolta a tűt Judit vékony bőre alá.

A novella eredetileg a Könyves Magazin téli számának novellamellékletében jelent meg. A kiadványt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.