Fotó: Valuska Gábor
1956. október 23. egy keddi napra esett. A forradalmak is átlagos hétköznapokon történnek, csak később válnak piros betűs nemzeti ünneppé. Mi történik, amitől mindenki élete megváltozik? Hogyan lesz egy sor civil hőse vagy áldozata a nagy eseménynek? Ha a forradalomról beszélünk, képesek vagyunk a résztvevőkről mint átlagemberekről beszélni? Arra kértünk 10 kortárs írónőt, hogy meséljék el egy-egy valós vagy fiktív karakter lehetséges napját, hogy lecsupaszítva lássuk azt az átlagos keddet, amely később az újkori magyar történelem és nemzettudat alapjává vált. A 10 novella megtalálható a Könyves Magazin téli számában. Ezúttal olvassátok el Baráth Katalin novelláját! A sorozat korábbi részei: Tóth Krisztina, Papp-Zakor Ilka, Láng Orsolya, Hidas Judit, Kemény Zsófi.
Hatan emelték föl fejüket, amikor Otika cipőjének gumitalpa megcsikordult a szürke linóleumon. Hatan vetettek az asszonyra megrovó pillantást, mielőtt újra a könyvükbe temetkeztek volna. Rajtuk kívül ketten voltak még a könyvtárban: a hamvasszőke könyvtároslány, akinek a felháborítóan rövid miniszoknyáját és ugyancsak felháborítóan hosszú, rózsaszín harisnyás combját éppen csak takarta a fiókos asztal. Mocskos kis hippi, gondolta Otika.
No meg ő, a kék védőköpenyes, ősz férfi, aki a legtávolabbi asztalnál ült, háttal mindenkinek.
A padló Otika minden egyes lépésénél csikorgott, de a férfi meg se rezzent.
A többieket annál jobban zavarta a csikorgás. Egy karót nyelt, szemüveges nő ingerülten ejtette az asztalra a Nők Lapját. Egy kopaszodó, nájloninges fiatalember – előtte a tavalyi telefonkönyv – indulatosan cöcögött.
Otika érkezésére egyedül az ősz hajú férfi nem reagált. Csak nem szélütés?, hasított a rémület Otikába. Marhaság, nyugtatta magát.
Ijedtsége mégse múlt el egészen, meg kellett állnia, hogy nagy levegőt vegyen. Csak ez után szólította meg a férfit, aki továbbra is rezzenéstelenül bámult maga elé abban a távoli, fénytelen sarokban.
– Maga? – fordult felé végül, egy hosszú perc után.
Könyves Magazin 2016/5.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF
Otika látta rajta, hogy kérdezni akar, nyilván azt, hogyan talált rá ebben a világvégi könyvtárban, fölvágatlan könyvektől hajlott, porszagot árasztó polcok mögött. Végül nem kérdezett semmit, csak rámutatott egy székre a szomszéd asztalnál. Vannak dolgok, amikről nem tud leszokni az ember, állapította meg gondolatban Otika, és a férfi asztalához vitte a széket, jó magasra emelve, nehogy a széklábak megcsikorduljanak a padlón. Ezek képesek lennének kitoloncolni, feltételezte Otika az érzékeny hallású olvasókról. Nem volt szüksége a feltűnésre, a férfinak meg főleg nem.
Suttogva váltottak pár szót az időjárásról, aztán Otika egy doboz Dunhillt csúsztatott a férfi elé óvatosan, a tenyere takarásában.
– Csak utánzat – szabadkozott, mert megint kérdést tükrözött a férfi arca. Kérdést és némi riadalmat. Otika tudta, hogy a férfi csapdától tart. A nyugati csempészáru birtoklása sokéves börtönbüntetéssé is alakulhatott a találékonyabb belügyesek dossziéiban.
– Jugoszláv – tette hozzá. – De az íze finom, a füstje se kapar. – Igyekezett titkolni, hogy légszomjjal küzd, mintha kilométereket futott volna. – Jobb, mint amit az elvtárstól kaptunk akkor, amikor…
A férfi keze megmoccant az orosz nagyszótár sárgult lapján. Túl gyorsan, túl ösztönösen, amiből Otika rögtön tudta, hogy nincs szükség további pontosításra. Gerő elvtárs tisztában volt vele, melyik napra utalt. Valószínű, hogy Otika látogatása nélkül is megelevenedtek benne az emlékek, talán még azelőtt, hogy reggel kilépett volna az utcára. Talán már ébredéskor felderengett az a nyáriasan fülledt őszi délelőtt, a vég nélküli, ideges ordítozások délelőttje, a bukás első órája. Arra persze nem emlékezhetett, hogy a két titkárnő, akik az előtérben behúzott nyakkal gépeltek, az ingerült vita minden szavát hallotta. „Nincs megbízható fegyveres erő!” „És ti most mentek Titóhoz segget nyalni?” „Csírájában, még csírájában!”
Otika remélte is, hogy Gerő elvtársnak sűrűn eszébe jut az a rettenetes októberi nap, amikor a pánik lepedéke ült ki a parlament ósdi bútoraira, az ablaküvegekre, a süppedős folyosói szőnyegekre. Ha a férfi mégsem emlékezett volna, Otika azért jött, hogy emlékeztesse. Hogy kettesben emlékezzenek.
Október 22. éjszakáján Otika keveset aludt. Pedig még egy pohár sört is lehajtott az este, hátha könnyebben jön szemére az álom, de csak azt érte el, hogy az éjszaka közepén ki kellett botorkálnia a fürdőszobába, keresztül a fiatal textilgyári házaspár szobáján, akikkel a lakáson osztozott. Többszörös sztahanovisták voltak, de ez még nem akadályozta őket, hogy a reggelinél megjegyzéseket tegyenek az éjféltáji csobogtatásra.
Otika nem kért bocsánatot, igazság szerint alig hallotta, miket beszélnek a lakótársai. Túlságosan felzaklatta a terv, ami még augusztusban ötölt ki, amikor Gordosné véglegesítette a belgrádi elvtársnőkkel a vezérkar körútjának dátumait. A tervnek aznap kellett megvalósulnia, október 23-án. Az előző hetet a pártvezetőség Jugoszláviában töltötte, az otthon maradt titkárnőknek alig akadt dolguk. Míg a macskák Titót udvarolták körül – Otika nem egészen értette, miért, a jugoszlávok tegnap még a halálos ellenségnek számítottak, akik összeesküvést szőnek a baráti államok megrontására –, az egerek cincogtak. Persze csak visszafogottan, egy fröccs a büfében, napfürdő a Duna-parton, a diplomata elvtársak titkárnőitől kölcsönkért olasz divatlapok lapozgatása, ilyesmi.
Amióta Gerő elvtársat első titkárrá választották, Gordosnét is beültették az előtérbe, hogy tehermentesítse Otikát. Alig telt el egy-két hét, és bizalmas feladatok, a kényes fogalmaznivalók már Gordosnét találták meg. Az alig húsz éves Gordosné naponta kétszer, háromszor is besietett Gerő elvtárs szobájába, fényes harisnyája soha nem akadt bele a szék töredezett furnérjába, makulátlanul simult karcsú bokájára, gömbölyded térdére. Otika szidta magát, hogy nem szabad az elvtársnőre neheztelnie, az osztályharc egységes fellépést követel, nem engedheti, hogy széthúzás hátráltassa a sztálini útra lépett dolgozó népet. Még ha az asszony is.
– Mi szépet fordít, Gerő elvtárs? – ugrott előre húsz évet az időben.
Az asszony vaskos mutatóujja a cirillel nyomtatott könyv felé billent, ami a szótár alatt feküdt, és egy iskolai füzet sarka lógott rá. Gerő azonnal megfordította a könyvet, fedéllel lefelé, és az asztal túlsó felébe lökte.
– Elnézést, ha… – Otika bocsánatkérően kapta ölébe a kezét.
A férfi gépies mosolyt villantott rá, és kapkodva fogott bele egy történetbe, aminek a középpontját nemrég elszenvedett tüdőgyulladása képezte.
Otika elégedetten állapította meg, hogy Gerő elvtárs jól ismert mosolyában még mindig maradt valami félelmetes. Talán ahogy a dús, még mindig alig őszülő szemöldök összevonódik. Vagy ahogy a vastag ajkak a fogsorra feszülve kiszélesednek. Otika imádta ezt a mosolyt, és imádta a riadalmat, amit a mosoly keltett a fiatalabb, nem Moszkvában edződött kormánytagokban. Ő egyáltalán nem félt, pedig az ő szíve is gyorsabban dobogott egy-egy ilyen mosoly láttán. Otika tudta, hogy Gerő elvtárs értük, a dolgozókért piszkolja be a kezét, az ő jövőjükért hozza nehéz döntéseit, és az ijedelem, amit a többi férfiban ébreszt, az jogos, kiérdemelt ijedelem, olyan, ami hibák, sőt bűnök nyomában fakad. Igaz, az áruló Rajk temetése és az otromba, eltévelyedett Nagy Imre előretörése Otikát is elbizonytalanította, de csak addig, amíg rá nem eszmélt, hogy az egész csak taktika, átmeneti visszavonulás, hogy később a párt ökle még keményebb ütést mérhessen majd az elhajlókra.
Otika mindent megértett. Csak Gordosnét nem.
Néha végigmérte, amikor indigó után kutatott a plafonig érő szekrényben. Lopva oda-odapillantott, amikor a sorukra váró elvtársak megálltak az asztalánál csevegni. Recepteket osztott meg vele, műhelytitkokat Gerő elvtárs napirendjéről és szokásairól. Szeptemberben még egy fagylaltra is meghívta, csak hogy megfejtse. Úgy gondolta, ha felderíti a hibáit, megbékül majd vele.
A hibák felderítése sikerült. De a megbékélés…
Nem maradt más választása, tervet kellett kovácsolni.
Zene ütötte meg a fülét. Gerő elvtárs félbehagyta az újabb történetet (ezúttal valami ortopéd szakorvosról beszélt, aki operettáriák dúdolásával súlyosbítja a vizsgálatok kínjait), és a muzsika forrása felé kapta a fejét.
Azon az első felejthetetlen esten, tagadni késő, bokáig beléd estem.
A könyvtároslány precízen csúsztatta az üres védőtasakot a lemezborítóba. Ahogy a helyére sétált, riszálta kicsit a fenekét. Nem feltűnően, de Otika látta, amit látott. Ahogy Gerő elvtárs is, aki szigorúan összeszorított szájjal fordult a fal felé, el a lemezjátszó és a könyvtároslány kurta szoknyájának látványától. Mindig is megvetette az erotikát, a szexualitást a civilizáció gátjának tekintette. Otika ezért sem értette Gordosné sikerét.
Parányi ötlet, hajadba rózsát tűztem. A tüske megszúrt, és ettől jöttem tűzbe.
– Én nem tudom, hova fejlődik ez az… – kezdte Gerő elvtárs, de lesütötte a szemét, és Otika férjének egészsége iránt kezdett érdeklődni.
A titkárnő röviden, minden jelzőhalmozás nélkül – mint ahogy húsz éve az összefoglalókat is írta a Politikai Bizottság éjszakába nyúló üléseiről – beszámolt Károly állapotáról. Gondolatban még mindig Gordosnénál járt, az ő dekadens, cigarettafüsttől rekedtes nevetése zengett a fülében. Maga előtt látta a fekete hajába tűzött krepprózsás tűt, nyakszirtjén az arisztokratikusan fehér bőrt.
Ez az arisztokratikus fehérség volt az, ami az ötletet adta.
– Sorban olvasom a világirodalmi klasszikusokat – igyekezte Gerő elvtárs túlsuttogni a lemezjátszót. Beszélhetett volna rendesen is, a könyvtáros zenés merénylete kettejükön kívül mindenkit kikergetett a teremből. – Végre van időm. Erre jó, ha az ember nyugdíjas – magyarázta színpadiasan széttárt karral.
Otika annak idején ezt is imádta benne, ezeket a széles, szenvedélyes gesztusokat. Sose felejtette el, ahogy Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapján szónokolt: a hangját mondatról mondatra tüzesítette át a mélyről feltörő indulat. Otika egy idő után nem is mert ránézni, úgy elöntötte a forróság. Inkább a mesebeli díszeket csodálta, akkor járt először az Operaházban. A meghívót természetesen tőle kapta.
Tőle, aki most egy francia íróról fecsegett, kicsit sietősen, kicsit kétségbeesetten. Érdekes, hogy milyen keveset változott. Megnyúlt a füle, az orra, a haja kifehéredett, de lényegében ugyanaz az ember maradt. Otika folyton csodálkozott, miért nem szólítják meg többen az utcán. Vagy akár itt, a könyvtárban.
Nem. Mégse volt ugyanaz. Ha ugyanaz lett volna, mint október 23-án reggel, Otika nem ült volna most mellette.
Ő, Otika azonban tényleg nem változott.
Ma sem remegne a keze, ha régi magazinokból kivágott Horthy István-fotókat kellene becsúsztatnia Gordosné asztalának legalsó fiókjába, egy acélipari grafikonokat tartalmazó mappába. Az egyik képre még dedikációt is hamisított. Fontolgatta a csóknyomot is, de elvetette, mert ahhoz el kellett volna lopnia Gordosné rúzsát, márpedig egy kommunista nő nem lop.
És ma is ugyanolyan bravúrosan tudná megfogalmazni a névtelen feljelentést, amit október 23. reggelén a Gerő elvtárs asztalán felgyülemlett, olvasatlan Pravdák alá rejtett. Senki sem sejtené, hogy ő a szerző, különösen, ha a papír alján most is ott virítana az államvédelmis pecsét.
Kereszteződés. Egymásra lágyan néztünk. Nem vettük észre: tilos pirosba léptünk.
– És maga? – fordult felé Gerő elvtárs. – Szokott olvasni? Van szabadideje? Gorkij tetszene magának.
– Mág Bertalant olvasok – vágta rá az asszony. Kis híján belenyúlt félig nyitva felejtett retiküljébe, hogy megmutassa a könyvet, de még időben észbe kapott. Semmi szükség, hogy felhívja a figyelmet a táskában surrogó magnetofonra. – Az áruló golyóstoll. Ismeri?
Gerő elvtárs beletúrt a hajába.
– Mág… Mág… – mormolta. – Tényleg ismerős.
Csönd telepedett rájuk. Otika nem érezte kínosnak, részint mert szólt a zene, részint mert Gerő elvtárs társaságában mindig húsz évet fiatalodott.
1956. október 23. Tíz előtt öt perccel megjelentek a minisztertanács Budapesten maradt tagjai, falfehéren csörömpöltek a kávéscsészékkel, és kikövetelték Otikától, hogy Gerő elvtárs szobájában várhassanak Gerő elvtársra. Aztán megjött ő is, már a folyosón körülvették mindenféle csoportok, akik a buta reformjaikról szónokoltak – bezzeg az ő arcuk nem volt falfehér! –, meg szolidaritásról, szovjet csapatkivonásról. Gerő elvtárs káromkodva rázta le mindet, úgy vonult a szobájába, ahol már várták azok a gyáva, hazaáruló alakok.
A két titkárnőre ügyet se vetett. (A Belgrádból ajándékba hozott Dunhillekkel Haller, a sofőr szalad be hozzájuk később.) Gerő elvtárs számára Otika és Gordosné egyformán láthatatlanok voltak. Ahogy a Pravdák alatt lapuló, névtelen feljelentés is.
A rendőrsípra hiába adtunk választ. Fejenként akkor fizettünk egy-egy százast.
Az esti rádióbeszédet Otika gépelte le, mert Gordosné se ebéd után, se később nem tért vissza. Egy ideig úgy hírlett, Madeirán kötött ki. Vagyis a Horthy-szimpátia mégsem volt alaptalan feltételezés, gondolta akkortájt Otika némi megkönnyebbüléssel.
Büszke volt arra a rádióbeszédre. A keménységére, az elszántságára. Egy rádiós ismerősétől megkapta magnószalagon, meg is hallgatta tegnap, miközben a vacsorára maradt tökfőzeléket melegítette. „Munkás elvtársak! Dolgozók! Nyíltan meg kell mondani: most arról van szó, szocialista demokráciát akarunk-e, vagy burzsoá demokráciát? Arról van szó: megengeditek-e a munkásosztály hatalmának, a munkás–paraszt szövetségnek aláásását, vagy pedig öntudatosan, fegyelmezetten, teljes egységben együtt egész dolgozó népünkkel, síkraszálltok a munkáshatalom, a szocializmus vívmányainak védelmében?”
És Otika újra érezte azt a forróságot, amit az Operában is. Ezért hallgatta meg újra meg újra a beszédet, hogy a forróság után újra érezze a hideget is, a csalódás éles hidegét. Annyira fájt, hogy a memóriája törléssel küzdött ellene. Azt se tudta, melyik napon történt. Magos ezredestől meg hiába kérdezte, nem árulta el. Október vége? November eleje?
Percekig állt a parlamenti lépcsőkön. Az is lehet, hogy órákig. „Magának nem szóltak, hogy ne jöjjön be? Gerő elvtárs… No, hát ő eltávozott. Nem úgy, ne nézzen már ennyire ijedten, habár… De az biztos, hogy egy darabig nem jön vissza. Az is lehet, hogy soha.”
Megengeditek-e a munkásosztály hatalmának aláásását?
Megengeditek-e?
Otika pillantása Gerő elvtárs megráncosodott nyakára ugrott.
– Dolgozzon nyugodtan – állt föl olyan hirtelen, hogy elfogta a szédülés. Attól félt, ha nem hagyja itt Gerőt rögtön, még bajt csinál. – Legközelebb kávét is hozok. Szemes olaszt.
– Nagyon kedves magától, Olga. – Megint az a személytelen mosoly. – De ugye nem lesz belőle problémája?
– Ne aggódjon.
– Igaza van – nyúlt a szótárhoz Gerő. Lapozott néhányat. – Egy ilyen tehetetlen nyugdíjastól, mint én, nemigen tarthat senki.
Otika nem tudta biztosan, önsajnálatot vagy őszinte meggyőződést hallott-e ki a hangjából. Vállat vont, aztán sarkon fordult, kivonult a könyvtárból. Nem érdekelte, mekkora zajt csap cipője a linóleumon.
– Túl sok volt a hangerő? – kérdezte tőle késve a könyvtároslány, és nem értette, miért fordul felé olyan rémült képpel az öregúr a sarokból.
„Összegezve a tapasztaltakat: meglátásom változatlanul az, hogy a személy továbbra is valós veszélyt jelent népköztársaságunk szilárd alapjaira. Az imperialista fércművek gátlástalan magasztalása, a csempészcigaretta elfogadása és további csempészáruk követelése, a személyi kultusz sötét korszakának nosztalgikus emlegetése egyértelmű jelek, hogy Fordító nem tett le hatalmi ábrándjairól, és minden alkalmat meg fog ragadni a visszatérésre. Javaslom, sőt sürgetem őrizetbe vételét.”
Terebess hitetlenkedve bámult a felettesére, aki átadta neki a hibátlan gépírással készült jelentést.
– Nem értem ezt az asszonyt – mondta. – Gerő tudtommal sose ártott neki.
– Fordító – javította ki Magos ezredes. – Csak a hálózati neveket használja, mikor tanulja már meg?
– Igenis! – vágta rá a fiatalabb férfi. – És az igaz, hogy önként jelentkezett?
– Ő keresett meg minket, igen – nyúlt a gyufásdoboz után Magos. – Én csak lelepleztem neki Gordosnét… Már annak se örült, hogy Gordosnét kimenekítették Moszkvába, róla meg elfeledkeztek. Aztán meg… Tudja, az emberek sosem reagálnak jól, ha kiderül, hogy jelentenek róluk. Főleg, ha a közvetlen főnökük adott rá utasítást. A közvetlen kollégájuknak.
Összemosolygtak. Magos cigarettával kínálta Terebesst, aki engedelmesen rágyújtott.
– De, ha szabad megjegyeznem – fújta a füstöt a telegépelt lapokra –, semmi hasznát nem vesszük a szorgalmának. A Fordító egy fogatlan oroszlán.
– Maga nagyon fiatal, fiam – nevette el magát az ezredes. – Akkor lesz baj, ha az emberünk nem akar már jelenteni. Ha megbocsátott. Tudja, fiam – húzta maga elé a porcelán hamutálat –, a megbocsátás olyan pestis, amibe mi halunk bele először.
– Még szerencse, hogy mindig van rá vakcina – ült ki széles mosoly Terebess arcára. Büszke volt a szellemességére, és elszántan remélte, hogy előbb-utóbb az ezredes is értékelni fogja.
A novella eredetileg a Könyves Magazin téli számának novellamellékletében jelent meg. A kiadványt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.
