Tóth Krisztina: Testünk nyoma
Most már ideje elmesélnem, hogy volt. Előbb kellett volna, tudom, de nem mertelek terhelni vele. Soha nem adódott megfelelő alkalom rá. Vagy – nem is tudom. Talán hősködésnek gondoltad volna. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem hiszed el. Helyette volt az a sztori, emlékszel, a balesetről. Oldalkocsis motorkerékpár, éjszaka. Annyiszor, annyi mindenkinek elmondtam a hosszú évek alatt, egyre részletesebben, újabb és újabb epizódokat téve hozzá, hogy már magam is kezdtem elhinni, tényleg megtörtént, és az a másik, soha nem emlegetett történet csak valami homályos, rossz álom volt, lidércnyomás a baleset utáni lázban.
Egyszer már majdnem rászántam magam, hogy szóba hozzam ezt, de éppen felvételire készültél, nem akartalak összezavarni. A mi családunkban még soha, senki nem ment egyetemre, és látod, sose mondtam neked, hogy mennyire büszke vagyok rád, pedig biztosan kellett volna. Abban az évben megint begyulladt az epém. Emlékszel, milyen érzékeny volt mindig. Ősszel annyira fájt, hogy nem tudtam enni. Végül kórházba kerültem. Az operáció előtt csináltak mindenféle hasi vizsgálatot, és az orvos, aki foglalkozott velem, azt mondta, különös, sötét foltokat lát a májamban.
Az műtét után behívott bennünket anyáddal a szobájába. Ültünk a műbőr kanapén, attól féltünk, valami végzeteset akar közölni. Elővette a papírjaimat és elmagyarázta, hogy a májamban azok a foltok utalhatnak daganatra, de lehetséges, hogy csak valami korábbi sérülés betokozódott nyomai. Hallgattam, nem akartam rögtön előadni a balesetes sztorit, de egyre világosabban látszott, hogy valami nyugtalanítja ebben a történetemben. Hogy valamit nem ért. Azt kérte tőlünk, hogy ha lehet, keressük elő a harminc évvel korábbi zárójelentést, mert szeretne minél több részletet megtudni. Különös összenövéseket talált a hasamban, és jó volna látnia, miféle sérülés okozhatta azokat a belső hegeket.
Olvasd tovább itt a novellát >>
Tóth Krisztina: Advent
Most még jó, mert nem fagy. A január a legrosszabb, akkor vannak a legnagyobb hidegek. Engem többször is ezek a kutyák mentettek meg. A Lizzi már tizennégy, a Lajka csak kilenc. Ekkora volt, amikor hozzám került. Soványan, férgesen, még fosott is szegény. Azt hittem, meg se marad, így elfért a kabátomban, akkora volt. Aztán, látod, itt van. Itt vagyunk. A Lajkát megörököltem, meghalt a gazdája.
A negyedik telet húzom ki sátorban. Ezek melegítenek, ott fekszenek mellettem. Ha érzik, hogy hűlnék kifele, addig nyalják az arcomat, amíg fel nem ébredek. Eddig mindig felkeltettek, még akkor is, amikor nagyon részeg voltam, mert volt azért olyan is. Bökdöstek, nyüszítettek, aztán csak felébredtem, az anyjuk istenit. Mert ezek nem hagynak meghalni engem, tudják, akkor nekik is annyi, akkor nekik se lesz több kaja. Amikor télen felkeltenek, mert hideg a pofám, akkor nem megyek ám ki a sátorból, csak kúszok ide-oda, így, félkönyéken, amíg vissza nem jön belém egy kicsit a meleg. Olyanok ezek, mint a hogyishívják, szén-monoxid-jelző. De vigyázok is rájuk, ne félj, nem nyúlhat ezekhez senki se egy ujjal se. Ők az én gyerekeim.
Olvasd tovább itt a novellát>>
Tóth Krisztina: Taki - Egy kiállítás képe
Tudom, hogy anyunak kéne segíteni, de inkább bent maradok a szobában. A kisautókat rendezgetem sorba. Van, amelyiknek hiányzik a kereke, az ezüstszürke mercinek meg kiesett az egyik ajtaja. Nem emlékszem, mikor törhetett el, mindig úgy vigyáztam rá.
Régen, mielőtt a matchboxos polc elkészült, az ágyneműtartóban volt a kocsik helye. A mélygarázsban aludtak, ahogy kiskoromban mondtam. Később megkaptam ezt a polcot, akkor felköltöztek oda. Este, ha a másik szobában égett a lámpa, az ajtón beszűrődő fénycsík éppen erre a polcra esett. A színváltós lamborghini volt a kedvencem. Ha meleg víz alá tettem, megváltozott a színe, zöldből narancssárgára váltott.
Anyu azt mondja, ma be akarja fejezni a pakolást. Bezsákolta apu összes holmiját, és elviszi őket a szegényeknek. Kéri, hogy segítsek neki levinni az autóig, mert túl nehéz a zsák. Vonszoljuk a lépcsőházban, nekem is nehéz, félek, hogy kiszakad a fekete nejlon. Nem hiszem, hogy apu kopott kabátjait még bárki felvenné. Cigi szagúak és öregesek, de anyu azt mondja, hogy a szegényeknek jók lesznek. Azt mondja, hogy aki fázik, az nem válogat, meg hogy ezek még igazi, meleg kabátok, amiket gyapjúszövetből csináltak.
Olvasd tovább itt a novellát>>
Tóth Krisztina: Borjú
Még csak hajnali öt, de a csordát ki kell hajtani. Dragu felkiabál a gyerekeknek a kalyibába, és a biztonság kedvéért megütögeti a vasrúddal a boronát, amin sütni szokott. Feleslegesen csap zajt, már jönnek lefelé. Nem is igazi gyerekek, csak nem nőttek meg. Megálltak valahol félúton, ekkorák maradnak egész életükben, a foguk meg már most fekete és csorba, mint az öregeké.
Közelednek az ösvényen a szétjárt tornacipőjükben, ott van az arcukon a szalma lenyomata. A marhák tódulnak kifelé a deszkaajtón, azt az egyet kivéve, amelyik vemhes. Már három hónapja elrúgott, nemsokára megborjadzik. Dragu visszamegy és kivezeti a többihez, menjen csak legelni.
Hét óra körül érnek fel a hegyoldalba. A gyerekek nem ismerik az órát, de tudják, hogy mennyi idő lehet. A fű még nedves, a tehenek szétszélednek, várják a jó időt. Dina rosszul van, előredőlve émelyeg. Előveszi a kenyeret, amit Dragu adott, de alig bír párat harapni belőle. Az öccse megeszi helyette, nem bánja. Néhány napja kavarog a gyomra reggelente, és semmit se kíván, pedig nagyon éhes. Eszébe se jut, hogy ennek köze lehet ahhoz a pár perchez, amikor Dragu berángatta őt a deszkafal mögé. Nem nyúlt hozzá soha korábban, és azóta se, úgyhogy Dina nem is foglalkozott különösebben a dologgal. Az se érdekelte volna, ha megint megtörténik. Undorodott ugyan az izzadtság és piaszagú Dragutól, de hát ő adta a munkát, nem lett volna érdemes emiatt összeveszni vele. Előfordult ilyen korábban is, amikor Dina még gyerek volt, és Vladnál szolgáltak.
A novellát olvasd tovább itt>>
Tóth Krisztina: Repülő
Miféle testben jössz elém
a földi sodrásban megint?
Folyton változik alakod
a nevek örvénye szerint:
homokpart, kőarc, kisgyerek,
idegen szempár a buszon,
vagy egy utca, mit ismerek,
de a helyet már nem tudom.
Tóth Krisztina: Ünnep
Vörösen ég a hosszú lampionsor
és tükröződve leng a csónakokban.
Morajló hullám ér a partra nyolckor,
nincs még sötét, de már mindenki ott van,
gyöngyök lebegnek, fémzsinórok úsznak,
üvegszemű babák és plüsskutyák
húznak pórázt és rángatnak kisujjat,
hogy kihalásszák kézzel az anyukák
a jégkockát a pohárból vagy a labdát
a földbe ásott leandercserépből –
zodoma kortyol, újrafesti ajkát,
és nyugtalan, hogy nem fog látni szélről,
Gomorra inkább a sétányra indul
a villódzó boltok közt botladozva,
hol fémoszlophoz kötve áll a pitbull
és néz a tompa arcú, messzi holdra.
