A Tavaszi Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontemberének első könyvét. Az Utazás a kegyetlenbe (olvass el itt egy részletet) egy személyes betekintés a dalszerző-zenész-énekes életébe, de a dalszövegektől ezúttal sem szakadunk el: a rövid „sznobellák” (ahogy a szerző nevezi őket) egy-egy dalhoz kapcsolódnak, és bár nem időrendi sorrendben haladunk, a novellákból mégis kirajzolódik egyfajta felnövéstörténet. Szűcs Krisztiánnal interjúztunk.
A könyvedet olvasva az emlékezés szó jutott az eszembe – emlékezés a gyerekkorra, a zenekari életre, a családi feszültségekre. Milyen a viszonyod az emlékezéssel? Ébredt benned nosztalgia, amikor ezeket a történeteket megírtad?
Az emlékezéssel eléggé ambivalens a viszonyom. A könyvben szereplő sztorik nyilván emlékekből indulnak ki, cserébe nagyon rossz a memóriám. A kötetet nevezhetjük vicc- vagy anekdotagyűjteménynek is: vannak benne ilyen standing joke-ok, amelyek régóta jelen vannak a zenekarban vagy a haveri körben, de szerepelnek benne ilyen l'art pour l'art dolgok is, olyan szövegek, amelyeket viccesnek találtam, és úgy gondoltam, hogy ezeknek itt a helye. Ilyen értelemben ez egy viszonylag végiggondolatlan könyv.
Először azon gondolkodtam, hogy miről kellene írni. Egy klasszikusabb értelemben vett zenei könyvként indult, csak nem a zenekar történetéről írtam volna – mert az szerintem nem annyira izgalmas –, hanem a dalszövegekről. Elkezdtem írni ezeket a dalszöveg sztorikat, hogy milyen vicces véletlenek alakítottak ki egy-egy szöveget vagy refrént, de rájöttem, hogy ebben nincsen sokkal több, nem tudok még 30 ilyen sztorit leírni.
Azt hiszem, Isaac Asimov mondta, hogy ha nagyon közelről meg akarjuk nézni az alkotás folyamatát, például hogy egy író hogyan ír, az általában elég csúnya, undorító és unalmas – utóbbit én teszem hozzá. Valahol tényleg így van.
A legtöbb dalszöveg, amit írtam, az nem valami revelatív erejű tapasztalatból származik, hanem sokkal inkább valamilyen érzethez vagy hétköznapi élményhez kapcsolódik.
Az viszont már érdekes kérdés, hogy milyen tapasztalatokból miket szűr le az ember, miből lesz vers vagy dalszöveg. Így már kénytelen voltam egy ilyen kis szilánkos élettörténetet is írni, amiben benne van a zenekar és a családi kálvária is. Összességében tehát azt gondolom, hogy a könyv az inspirációról szól, hogy az mennyire sokféle lehet.
Szerintem inkább valamelyest mítoszromboló belelátni az alkotási folyamat kulisszatitkaiba, unalmasnak vagy undorítónak semmiképp sem mondanám. Ha a legnagyobb Heaven Street Seven-slágerek sokszor valóban a véletlen művei – ahogy a könyvben is írod –, akkor hol marad az ihlet, amit említesz?
Hogy most mondjak egy óriási bölcsességet, véletlenek szerintem valójában nincsenek, csak ezzel próbáltam a lehető legközelebb menni ahhoz, ami valójában megfogalmazhatatlan, letapogathatatlan. Ha megnézzük a rocktörténelem leghíresebb, legikonikusabb dalszövegeit, akkor láthatjuk, hogy azok a mondatok sem a Golgota-hegyen születtek, hanem valami egészen triviális szituációban, vagy tényleg olyan véletlenek eredményei, hogy nem jött ki egy szó, és kellett helyette egy másik.
De azt is megpróbáltam visszaadni a könyvben, hogy az még nem minden, hogy meglátom a graffitit a szekszárdi panelház oldalán, hogy „egy atombomba elronthatja az egész napod”. Mert valamiért megláttam, és valamiért abba a dalszövegbe, pontosan oda került, ahova kellett.
A kudarcokról is őszintén írsz a könyvben, például arról, hogy a HS7-nek nem sikerült külföldön befutni. És az is szóba kerül, hogy a zenekar sosem tudott igazán nagyra nőni, amit a te személyeddel magyarázol: azzal, hogy szerinted sosem voltál igazi sztáralkat, és neked mindig fontosabb volt az állandó megújulás. Mégsem kesergést éreztem ki a szövegekből, hanem öniróniát és bölcs megbékélést.
Örülök, hogy neked így jött át; az tény, hogy amíg itt vagyunk és próbálunk valamit csinálni, addig soha semminek nincs vége. De ez egyébként másokra is igaz, akkoriban viszonylag sok zenekar megpróbált külföldön befutni. És a könyvben szerintem úgy fogalmaztam, bár már nem esküszöm meg rá, hogy az én személyem volt az egyik dolog, ami akadálya volt annak, hogy mi legyünk a Tankcsapda.
Egyrészt lehet ezen keseregni, másrészt viszont szinte biztos vagyok benne, hogy ha nagyon nagyra nőttünk volna, akkor már semmi közölnivalóm nem lenne.
Látok olyan zenekarokat, akik nagyon képviselnek valamit, nagyon közismertek lesznek, de utána soha semmi más nem történik velük. Nem érzem úgy, hogy már mindent letettem volna az asztalra, amit csak lehetett, legyen szó zenéről vagy szövegírásról, és ez az attitűd azt hiszem, segít frissen tartani az érzékelésemet és az érzékenységemet.
A közönséged mennyire volt nyitott az évek alatt erre az állandó kísérletezésre, megújulásra?
Azt hiszem, hogy a közönségem az egy elég sokhéjú hagyma. Vannak, akik eljönnek nyáron a Heaven Street Seven koncertjére, de csak annyit tudnak a zenekarról, hogy Krézi srác és Dél-Amerika. Van olyan, akit ennél sokkal több zene érdekel, vagy aki csak a Budapest Bárból ismer. Nem beszélve a Rühös Foxiról vagy a szólódalaimról, a Szűcsingerről vagy a Rájátszásról.
Sok minden érdekel a hardcore punktól az elektronikus őrületen keresztül Cseh Tamás világán át a klasszikusba hajló zenéig vagy a sanzonokig. Ez egy adottság, néha azzal magyarázom, hogy ikrek vagyok – emlékszem, a kilencvenes években lehetett kapni ilyen pici füzetkéket a csillagjegyekről, egyszer az apám megvette nekem az ikreket, az összes pozitív tulajdonságot kihúzta, és elém rakta, hogy tessék, ilyen vagyok én.
Tudom, hogy ez az izgágaság sok szempontból hátrány, mert a legbiztosabb útja a sikernek – Magyarországon biztosan –, hogy valaki egy figura és azt csinálja negyven éven keresztül. Ha ennek a jelenségnek van egy másik végpontja, akkor valahol ott vagyok én.
Említetted az édesapádat, róla főként a könyv második felében van szó, bevallom, nekem ezek voltak a kedvenc részeim. Ezekben a szövegekben arról írsz, hogy az apád hogyan tette tönkre az önbizalmadat, de nagyon szépen levezeted, hogy valójában ő is csak a rendszer, a korszak áldozata, amiben szocializálódott.
Erről még lehetne írni pár könyvet egyébként, de szerintem is az a kb. öt novella a könyv legfontosabb része, mert az beszél olyan dolgokról, amik mindenkire tartoznak. Nyilván van ebben egyéni felelősség meg sok minden más is, de mindig az a kérdés, hogy én mit kezdek azzal a csomaggal, amit kaptam, mert az a gyerekemmel és a saját családommal való viszonyban fog megmutatkozni.
Ez sokakat foglalkoztat napjainkban, és nemcsak azért, mert divatos, hanem azért is, mert a kollektív tudattalan annyira forrong, annyira a küszöbérték fölött van már, hogy ezek az emlékek előjönnek. Nincs már az a langymeleg, elvagyogatunk, mint a nyolcvanas, kilencvenes években, amit utólag már úgy élünk meg, hogy na akkor volt olyan igazi az élet, mert nem volt internet, a hazugság az hazugság volt, az igazság meg igazság.
Nehéz a szembenézés, de így esély van arra, hogy egy kicsit ráébredjünk, hogy kik vagyunk és mit miért csinálunk.
Ez nálam a dalokban is megjelenik. Ma már nem tudnék olyan szöveget írni, mint a Dél-Amerika vagy a Sajnálom. Nem azért, mert derogál, hanem mert nem ez foglalkoztat. A kilencvenes évek alternatív szcénájának állandó toposza volt a saját nyomorúságunkban való dagonyázás, amikor az ember már-már identitást csinál abból, hogy mennyire rossz neki, és ezt akár romantizálja is. Nekem ez már nem megy.
Úgy érzed, hogy a szüleidhez képest te már tudatosabb vagy abban, hogy mit örökítesz át a fiadnak? Mi van akkor, ha évek múlva ő is azt mondja, hogy apa mindent megpróbált, de ő is csak a rendszer áldozata volt?
Valószínűleg kénytelen lesz ezt mondani, mert mást nem nagyon mondhat. Nyilván a szüleim is próbálkoztak, és lehet, hogy igazságtalan vagyok, mert nem volt szörnyű a gyerekkorom, abban az értelemben semmiképp sem, hogy ütöttek-vertek volna, vagy hogy sosem láttam volna a szüleimet. Sőt, nagyon szerettek, túlzottan is féltve voltam adott esetben. Ugyanakkor mégis történtek nagyon kemény dolgok, amelyeknek semmi köze a fizikai bántáshoz. Lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de azt gondolom, hogy nem kevésbé súlyos, ha valakinek folyamatosan aláássák az önbizalmát.
Leginkább szerintem az a különbség köztem és a szüleim generációja között, hogy nekik esélyük sem volt arra, hogy először magukat tegyék rendbe.
40-50 évvel ezelőtt ez nem volt téma, száz évvel ezelőtt meg végképp nem. De visszatérve a kérdésedre: ha én lennék az élő Buddha, akkor is lenne annyi tehetetlenségi erő, hogy a gyerekem tapasztalni fog rossz dolgokat tőlem, az anyukájától vagy akárkitől.
Igen, sokan úgy gondolják, hogy – hiába minden jó szándék – minden szülő valamennyire elrontja a gyerekét.
Így van, de ugyanakkor meg el kell rontani egy kicsit, hogy valamit meglásson vagy tanuljon belőle. Azt is mondják, hogy a gyerek választja a szülőt: valamiért hozzám meg az anyjához jött a gyerek, és én is valamiért az anyámékhoz mentem.
Azt mondod, hogy nem volt szörnyű gyerekkorod, de a könyvben mégis így fogalmazol: „Az is lehet, hogy ha valami normális helyen növök fel, akkor nem lett volna honnan az alkotásba menekülni”. Kijelenthetjük, hogy a zenélés és a dalszövegírás nemcsak szerelem, hivatás volt, hanem menekülés is?
Igen, ebben egészen biztos vagyok, de amikor elkezdtem zenélni, ez nem tudatosult bennem. Szerintem sok dalszerző, író gondolja ezt ugyanígy: akik tényleg valami olyan dolgot csinálnak, hogy érzed, ez valahonnan érkezik, van veleje, az részben menekülés is.
Tényleg ilyen volt az életem meg a zenekarban levés, mint ahogy a könyvben leírom; hogy hogyan jutunk el a diáksztoriktól, a gimnáziumi öntudatlan zenélgetésektől mondjuk egy olyan dalig, mint az Apu értette. Eleinte tartottam tőle, hogy talán túlságosan sokszínűek, műfajilag változatosak ezek a novellák, de szerintem működik, nem baj, hogy egy kicsit leporellószerű az egész.
Tekinthetjük ezt a kötetet Szűcs Krisztián szépírói karrierjének első állomásának? Foglalkoztat a fikcióírás gondolata?
Ha lesz ilyen, akkor igen. Pont azon gondolkodtam, hogy manapság nagyon divatos dolog az autofikció, de a legjobb regények szerintem mind valamilyen szinten önéletrajzi ihletésűek.
Nem tudom elképzelni a legzseniálisabb fantáziájú íróról sem azt, hogy ki tud találni egy olyan szituációt, fordulatot, katartikus élményt, amit valahol ő nem élt meg.
Szerintem ez igaz Dosztojevszkijtől Thomas Mannig sok mindenkire, de számomra a legnagyobb inspiráció Ingmar Bergman három könyve volt, amelyekben a saját családtörténetét különböző variációkban írta meg: hol valós nevekkel, hol átírva, más nézőpontból. Ez a fajta elbeszélés nagyon közel áll hozzám.
Szóval van egy ilyen elképzelésem, hogy írok valamit. A formát megtartanám, ilyen rövidebb írások adnának ki egy nagyobb egészet, de a téma még forrong bennem. Az biztos, hogy nem a zenéről fog szólni.
