Szűcs Krisztián neve talán senkinek sem cseng ismeretlenül, aki csak kicsit is jártas a magyar könnyűzenében: ő volt ugyanis a 2000-es évek egyik legismertebb zenekara, a Heaven Street Seven frontembere, a banda 2015-ös feloszlása utána pedig számos más zenei és irodalmi projektben vett részt. Hamarosan érkező, Utazás a kegyetlenbe című kötete a '90-es évek vad kavalkádját idézi meg saját történetein, visszaemlékezésein keresztül. A zenész sokoldalú tehetsége természetesen itt is felsejlik: az eltalált képek, sűrítések és szellemes megjegyzések jól egészítik ki a történelmi eseményeket és a regénybeillő emlékeket. A most olvasható részletben például a halál gyerekkori élményét ismerhetjük meg Vera Néni, a kiborult tejbegríz és egy elfeledett író által.
Szűcs Krisztián: Utazás a kegyetlenbe (részlet)
VERA NÉNI
1982, áprilisi napfényes délután az Irányi utcai általános iskolában, Budapest ötödik kerületének déli részén, ami a majdnem igazi Belváros. A Váci utca ideeső, déli része, ellentétben az északival, ekkoriban még bőven nem sétáló utca, mint ma. A Vácival párhuzamos Molnár utcában – ahol a suli lényegében van, meghazudtolva a nevét – még egy csomó házon gépfegyver ütötte golyónyomok láthatók a második világháborúból. Sok szempontból – emlékezetem szerint legalábbis – az egész nem nagyon különbözik attól, ahogy mondjuk az ötvenes években kinézhetett. A házak szürkék, feketék, barnák, drappok, a vakolat mindenhol hullik, a tetőcserepek gyakran esnek a járdára, kéretlen és állandó orosz rulettre kényszerítve a járókelőt, a mindenhol jelen levő galambszar és a rengeteg csonkig leégett kuka pedig olyan elidegeníthetetlen része a lakókörnyezetemnek, mint Prágának a sör, Nápolynak a pizza, Szibériának a hóesés.
Ugyanakkor már ott vannak az első maszek fecskék, olyan kisebb vállalkozások, amelyek az erjedő szocializmusból az áhított rothadó kapitalizmusba való átmenetet jelzik előre.
Aztán az iskolával átellenben, egy lebombázott bérház helyén a Belvárosi Ifjúsági Ház akkoriban modernnek tűnő épülete, pincéjében a kis medencével, ahol Á bá tanított minket úszni. Az az Á bácsi, aki már nemcsak úszóedző volt, hanem a kb. száz méterrel odébb, a Váci utcában megnyílt, brutálisan nyugatinak ható magán divatárukereskedésben is valaki lehetett. Legalábbis az alapján, ahogy minket lurkókat időnként némi kis pénz ellenében különféle mikromissziókra küldött az üzlet elől. Ide kellett vinni egy dossziét, oda egy centrumoszacskónyi ruhát. Így értek össze a háború okozta, még közel negyven év alatt sem beforró sebek, a népi demokrácia végét jó korán előre jelző dolgokkal.
Általában elég rossz a memóriám, nem mondhatnám, hogy rengeteg konkrét sztorim lenne a suliból. És ami mégis van, az sokszor lényegtelennek, semmitmondónak tűnhet, vagy nem is történet, csak benyomás, egyetlen kép. Nem emlékszem például olyan fontos dolgokra, hogy mi volt a hírekben, milyen új filmet láttam, ki kivel verekedett, milyen volt a focimeccs, melyik tanár hogyan szenyózott, miért röhögtünk ki egy másikat, vagy hogy ki kísérte haza az osztály legjobb csaját. Arra viszont igen, hogy egyszer az iskola kapuja előtt reggel, a szokásos késve érkezésemkor – mivel gyalog négy percre laktam az iskolától, ergó minden nap elkéstem – egy felborult alumínium BADELLA fogadott, és az abból a járdáról az úttest közepéig kifolyt tejbegríz.
A badellák a közétkeztetés Szent Gráljai voltak, azok a gusztustalan, hatalmas, már alapesetben is zsíros és zárható tetejű tárolóedények, amikben érkezett a menzára a kaja, és amiket ügyeletesként később sokszor volt szerencsém cígölni.
Tehát a tejbegríz „mint szalma közt kidöntött pléh edény” folyt, hogy Pilinszkytől kölcsönözzek idézetet, aki nem éppen mellesleg alig néhány lépésre lakott az iskolától, egészen a hatvanas évek közepéig, egy rendkívül nyomasztó és különösen romos bérházban. Ennyi ez az élmény, amihez nekem már örökre hozzákapcsolódik Pilinszky, akiről persze kilencévesen semmi fogalmam sem lehetett, de később a tudatomban már eggyé vált Pilinszky meg a kiborult tejbegríz, attól a helytől néhány méterre, ahol lakott.
Kicsit elkalandoztunk az 1982es áprilisi délutántól. A napközis teremben eddigre nagyjából mindenkinek el kellett készülni a házi feladatokkal, azt hiszem. A napközis tanárnőt Vera néninek hívták. Verás, ahogy hivatkoztunk rá, talán késő ötvenes, nagyon kreol bőrű, nagyon ráncos, nagyon ősz és/vagy hidrogénezett hajú és vastagon kifestett hölgy volt, aki megállás nélkül dohányzott az osztályteremben.
Ezzel összhangban olyan beszédhangja volt, hogy ahhoz képest a tankcsapdás Lukács Lacié egy óvodás kislányokból álló énekkar csiripelésének tűnik.
Nem tudom, hogy akkor létezett-e bármilyen szabályozás, tiltás a dohányzással kapcsolatban, de az biztos, hogy például a tévében minden riporter és riportalany láncdohányzott. Viszont Veráson kívül iskolában nem láttam senkit cigizni sem előtte, sem utána, kivéve persze a dugibagózásokat a budin, de az csak virtusból volt. Egyszer csak felbúgott Verás recsegő baszszbaritonja: „Gyermekeim, aki elkészült minden leckével, mehet le az udvarra.” Majd hozzátette: „És az aknafedeleket ne nagyon piszkáljátok, különben úgy jártok, mint az a harmadikos fiú, aki tavaly olyan ügyes volt, hogy leszedte az egyiket, és lemászott. Legközelebb tudjátok hol látták őt? A csatornakifolyónál az Erzsébet híd alatt két nappal később, persze már nem élt. Úgyhogy eszetek legyen.” Fogalmam sincs, hogy miért mondta el ezt pont akkor, pont nekünk. Talán rossz napja volt, vagy eszébe juthatott valami történet az életéből. Netán felkorbácsolta az ő kedélyét is Berlin Pista, a legnagyobb és legmegátalkodottabb hetesotthonos gyerek, aki aznap reggel dupla matekóra helyett a sameszaival azzal töltötte az időt, hogy az aszfaltozott udvarra a festéshez kirakott oltottmeszeszsákokat szöges lécekkel egytől egyig széjjelszaggatta, majd a meszet az egész udvaron szétfröccsentették, szétkenték az utolsó cseppig.
Mindenesetre ez a kis figyelmeztetés Vera néni részéről talán az egyik első csontig hatoló benyomásom volt a halál és elmúlás konkrétságáról.
Még ma is eszembe jut, ahogy akkor iszonyodva képzeltem magam elé a fiút, ahogy társaival vihorászva mászik le a csatorna aknájába. Majd egyszer csak megcsúszik a lába, leesik, és elkapja valami undorító áradat, és viszi magával egyre szűkülő átmérőkön, és egy idő után már ki sem tudja emelni a fejét a mocskos vízből. Lehet, hogy egyáltalán nem így történt, sőt az is elképzelhető, hogy az egész csak tanító célzatú hazugság volt, de elültette a borzongás magvait, akárhogy is.
Ahogyan Pilinszky kapcsolódik a kiömlött tejbegrízhez, úgy kötődik a fejemben Vera néni kisiskolás horrorja egy másik, egykoron délbelvárosi lakoshoz. Thurzó Gábor, a méltatlanul elfeledett író Belváros és vidéke című önéletrajzi regényét csak néhány évvel ezelőtt ismertem meg. Számomra különösen érdekes írás, hiszen a Váci utcában tevékenykedő szorgos sváb pékdinasztia sarja gyakorlatilag megírta a huszadik századi emberléptékű történelmét azoknak a kis utcáknak, épületeknek, utcasarkoknak, amikben én is felnőttem, eszméltem. Mindig különösen, már már betegesen szuggerált annak a gondolata, hogy bizonyos helyeken, ahol még régi épületek állnak, pontosan mi történhetett, és milyen emberekkel száz, kétszáz vagy éppen ötven évvel korábban. Még ennél is kísértetiesebb, hogy bizonyos helyeken, ahol ma éppen semmi, vagy valami lohasztóan jellegtelen modern dolgot látunk, egykoron egy Atlantisz módjára eltűnt város, vagy városrész állt. Ráadásul gyerekkorom színhelyének közvetlen közelében kettő ilyen is volt. Az egyik természetesen a Krúdy által is sokszor megidézett Tabán, a másik pedig éppen a Tabánnal szemben, az Erzsébet híd építése miatt ledózerolt szíve a régesrégi Pestnek. A régi Városháza, az Eskü tér, a Hal tér, a piacokkal és a százharminc évvel ezelőtti fotókon még látható középkori eredetű házakkal, utcákkal.
Szóval az érdeklődésemet borzalmasan felcsigázta ez a számomra vadonatúj, negyvenöt éves, mikrokozmikus történelemkönyv, amelynek legsokkolóbb részlete éppen az almamateremre, az Irányi iskolára vonatkozott.
Az előzőekben felvillantott kisiskoláskori képek, benyomások, vagy a Pilinszky lakóház mindig vészjósló, kicsit „halálcsókolta” felharmonikust adott hozzá gyerekkorom helyszínének idilli, nosztalgikus képzetéhez. Ezt teszi érthetőbbé az az információszelet, amit Thurzó munkájából tudtam meg, sokkal később.
A második világháború végén, Budapest ostroma közben a hatalmas, morózus, vöröstéglás iskolaépület hadikór házként és óvóhelyként szolgált. A történet írója, Thurzó Gábor is itt segített kényszer szülte felcserként az ostrom alatt. A könyv egyik fejezetében megemlékezik egy szolgáló lányról, aki gyakorlatilag a kezei között halt meg a légnyomástól, illetve úrnőjéről, aki kétségbeesve próbálta elhitetni magával, hogy Maris, a szolgáló még él. Pár órával később az úrnőt is szitává lőve találták meg az utcán.
Mindezek után pedig Marist az iskola udvarán tátongó bombatölcsérbe temették el, sok más ember mellé, mert máshová nem lehetett. Ezen az iskolaudvaron fociztam, játszottam, trécseltem nyolc éven keresztül. Itt volt a ballagási ünnepség, a kerületi iskolai focibajnokság.
Itt voltak, talán még mindig itt vannak az aknafedelek, a beton alatt pedig ki tudja, mi és ki van.
Mindez nem vicces vagy érdekes sztori, amiből megszületett egy dal szövege, hanem emlékkupac, élményhalmaz, ami egy földrajzilag is meghatározható hely karmájának a része. A fejemben összeállt történet nélküli történet, amely a Molnár utcában valamikor megesett tragikus, vagy éppen elképesztően jelentéktelen dolgok rám gyakorolt hatásából állt össze. Természetesen a Molnár utcában régen is, és most is rengeteg vidám, örömteli és vicces dolog történt és történik. Velem is sok ilyen megesett, nyilvánvalóan. Valami okból azonban ezek az előbbi memóriarészek és külső forrásból jött információk jellemzik legjobban viszonyomat általános iskolás korom helyszínével.
A réten
Ma megszámoltam reggel sok poros, szép trófeám,
Megvolt mind, de tegnap sajnos kettétört egy óceán
Milyen idilli itt a réten, csak a gonosz fúr-farag csendben,
Az a pár hang és kép, amit meghagy,
kicsit kevésnek tűnik innen
Csak annyit mondhatok gyerekek,
Figyeljetek oda egymásra,
A csontokat jó mélyre ássátok el,
Nehogy a kutya kiássa
A hátamon fekszem, az égben kavarog az idő
Hogy pózol ott fenn a sok év,
Mind jobban néz ki, mint azelőtt
Béke van, csend idelent is,
Fény, virágillat és méhek,
Egy kék lepel takarja el csak az örök sötétséget
Kár, hogy a lányok is öregek lesznek nemsokára
Ráncaik ágyások, amiből kinő az idő virága
Van, amiért nem szabad harcolni kivont karddal a szélben
Mert közben leúszik a csatornába észrevétlen
Fotó: Valuska Gábor
