Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
A kevesebb több volt a legfontosabb élményem. Képzőművészként inkább a vászonhoz vagyok szokva, itt elég, ha hátralépek az állványtól néhány lépést, a kompozíció hiányosságai, hibái egyből látszanak. A megírt szövegtől nehezebb távolságot tartani, ezt a munkafolyamatot sokkal nehezebb, trükkösebb végrehajtani, de kíméletlenül kell törölni, átalakítani, szerkeszteni. Sokat segítenek a szöveg első olvasói, akik külső nézőpontot adnak ehhez.
Nem szabad félteni a szöveget,
nem szabad ragaszkodni egy egy kedves részlethez, le kell szabdalni a felesleget, ahogy egy festménynél is. Amikor ez már könnyen megy, sokkal lendületesebb lesz a munka.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A rémnovellák ötletét a helyszín adta, ahol élek. Ez egy kisváros a budapesti agglomerációban, cseppet sem rémes, átlagos magyar település, de mint minden helynek, megvan a múltja, netán a jövője, ami átszűrődik a jelenen. Mindig is fogékony voltam a helyszínek keltette hangulatra, legyen az jó, vagy rossz, vidám, vagy nyugtalanító. Amikor rájöttem, hogy néha olyasmit is látok egy-egy útkanyarulatban, egy régi házat szemlélve, amit vicces szereplőkkel bizarr bábszínházzá tudok alakítani, elsődlegesen a saját szórakoztatásomra, akkor megpróbáltam történetté formálni. Kiderült, hogy a fejemben sok olyan figura van, aki épp erre várt, jöttek is szorgalmasan, hogy végre megmutassák magukat.
Mit vártál az első könyvedtől?
Azt, hogy talán tudok új lendületet adni a „rémnovella”, fantasztikus történet műfajának. A „lovecrafti reneszánsz”, ami a szerző műveinek újrakiadásával, megfilmesítésével kezdődött, remélhetőleg nem ért véget.
A közép-európai sötétségben legalább ekkora potenciál rejlik,
a groteszk, a bizarr vegyítése a mágikus realizmussal, a műfaj „magas irodalomba” emelése nem cél, hanem kényszer. Úgy gondolom, ez a műfaj remek válasz a posztmodern kihívásaira, védőpajzs a jelen rémálmai ellen.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Nem változtatnék rajta, ezek a történetek akármikor folytathatók, valamiféle csontvázát alkotják egy olyan univerzumnak, amiben még sok megszólításra váró szereplő van. Megadom az időt minden bennem megszülető kísértetnek, a napi feladatok, munka közben egy rejtett rétegben
mocorognak a főhősök és a körülötte kavargó motívumok. Amikor úgy gondolom, elég színt kaptak, készek megmutatni magukat, akkor fogok neki egy új történetnek.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Két olvasóm van, egyikük Márton László, aki 1993-ban két évig magyar próza szemináriumot tartott a városmajori gimnáziumban, aminek lelkes hallgatója voltam. Ezeket a szövegeket neki küldöm el első olvasásra, mivel elég szigorú, könyörtelen kritikus, akinek a tudásában maximálisan megbízom. A vele való barátságom, mely immár majd harminc éve tart, nagyon fontos nekem, az írásra is biztatott,
ezzel felbátorítva egy festőt arra, hogy írni merjen,
és színek helyett szavakkal közelítse meg ugyanazt a témát. „Második első olvasóm” apukám, Szemethy Jimmy, grafikusművész, aki ezt a kötetet is illusztrálta. Gyerekkoromban ő adta a kezembe azokat a könyveket, amik miatt később fanatikus olvasóvá váltam, és aki szintén alapos és kegyetlen kritikus, cseppet sem elfogult, ami miatt igazán hálás vagyok.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Egy barátnőm, aki olvasta a kötetet, azt mondta nekem, hogy igazán nagyon tetszik neki, egészen elfeledkezett róla olvasás közben, hogy én írtam. Örültem, mert tényleg az lenne a célom, hogy a szövegek önállóvá váljanak, tőlem teljesen függetlenül keljenek életre és törjenek utat maguknak a világban. Az is elég emlékezetes volt, amikor a fogorvosom, aki szintén szerette a könyvet, a városka rendelőjében gyökérkezelés közben kijelentette, mennyire örült a sztoriknak, gyermekkorában nehezen vált meg a meséktől, amiket most felnőtt változatban olvashatott, visszakapott tőlem. Nem ellenkeztem, mivel nem tudtam megszólalni, csak bólogattam lelkesen, majd megígértem, hogy készülök újabb történetekkel.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Valószínűleg az Alice Csodaországban. Egyke gyermekként egy budai bérház tetőterében hatalmas, régi műteremlakásban a takaró alá bújva hosszú téli estéken egy életre magával ragadott az írott szöveg mágiája. Sosem értettem, miért fogyasztanak drogot az emberek, miért nem emelnek le inkább egy könyvet a polcról - elképesztő utazásban vehetnek részt. Engem Lewis Carroll világa annyira magával ragadott, hogy talán örökre kinyitotta számomra a kaput, ami a valóságot a fantázia világától elválasztja.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Gimnáziumban a már említett próza szemináriumon Csáth Géza-rajongó lettem, és természetesen elhatároztam, hogy egy kis turgenyevi romantikával megfűszerezve fantasztikus történeteket fogok írni, melyek összes főhőse én leszek. Szörnyen naiv próbálkozások voltak, jó túl lenni rajtuk. Ezt követően a regényt, ami még nem jelent meg, és amire a Petri-díjat kaptam, körülbelül tíz éve írtam meg, immár sokkal „józanabb” állapotban, nem lázadó, hős kamaszként.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Andrus Kivirähk észt szerző kötete, az Ördöngős idők volt az a novellafüzér, ami ráébresztett arra, hogy mire van szükségem. Arra a fájdalmas, groteszk, fekete humorra, amivel akármilyen mélyen pszichologizáló, kalandos, netán szociografikus témában úgy lehet fogalmazni, hogy
azt mindenki értse.
Olyan nyelvi egyszerűséggel, amiben felcsillanhat a költészet, a mitológia, ami kegyetlen és lelkesítő egyszerre, és amiben a tudatalatti szereplői hús-vér figurákkal karöltve vágnak neki a boldog, vagy épp gyászos végkifejletnek.
