Egy hős, akit nehéz nem félreérteni – Szakáll Polett befejezése a Völgyhídhoz

Egy hős, akit nehéz nem félreérteni – Szakáll Polett befejezése a Völgyhídhoz

Az Európa Könyvkiadó középiskolásoknak szóló pályázata keretében Háy János Völgyhíd című, kamaszokról szóló regényéhez készültek a kötet lapjain túlmutató zárlatok. Nemrég átadták a díjakat, most pedig közöljük az első három helyezett alkotást. Ezúttal a debreceni Ady Endre Gimnázium tanulójának, Szakáll Polettnek a második díjjal kitüntetett írását.

Könyves Magazin | 2024. február 23. |

Az Európa Könyvkiadó 2023 őszén meghirdetett pályázata arra bíztatta a diákokat, hogy gondolják végig, miként végződhetne másképp Háy János Völgyhíd című regénye, mi történhetne a főhősökkel a regény lapjain túl? Az alternatív befejezéseket a pályázatra jelentkező középiskolásoknak kellett megírniuk. Alább teljes terjedelmében közöljük a pályázat második helyezettjének, Szakáll Polettnek a szövegét.

Háy János regénye diákok alternatív befejezéseivel egészül ki
Háy János regénye diákok alternatív befejezéseivel egészül ki

Az Európa Könyvkiadó középiskolásoknak szóló pályázata keretében Háy János Völgyhíd című, kamaszokról szóló kötetéhez készültek a kötet lapjain túlmutató zárlatok. Nemrég átadták a díjakat, a szerző pedig rendhagyó bejelentést tett.

Tovább olvasok

Nagyon kevés olyan ember volt, aki ne értette volna félre azt a jelenséget, ami Deda maga volt. Szinte egy sem. Amit általában félreértettek az emberek, az a szándéka volt, a mit miért.

Valójában Ő sose vitát szítani akart. Csak bizonyítani.

Valahogy mindig sikerült az ellenkezőjét bizonyítania annak, amit akart. Mutatni akarta a világnak, hogy Ő tud, gondol, ért, a világ mégis egyszerűen annyit látott belőle, hogy összevissza beszél. Csak a szája nagy. A pofája. Egymással szembemenő érvekből épített várakat, egymáshoz nem kapcsolható történetek között vont párhuzamot, és úgy fújta a maga igazát, mintha az mindenkié lenne, holott a sajátja sem volt. Az ő normája egy mások által értelmetlennek tűnő rendszer volt.

Dedát nehéz volt nem félreérteni.

 

– Szedd már össze magad! Egy dolgod volt, megírni a szövegeket. Jövő héten már temetés, temetés hátán. Nálad jobban senki sem ismerte szerencsétleneket, ráadásul legalább ennyivel tartozol a húgodnak, ha már ráeresztetted ezt a pszichopatát! – járt fel-alá édesapja a szoba közepén. Már fél órája, hogy belekezdett a hegyi beszédébe.

Deda ökölbe szorított kezei remegtek, ujjai kezdtek elfehéredni az üres Word-dokumentum felett.

– Csodával határosan, próbálkozom. Néha elhihetnéd, hogy nem csak a lányodnak voltak értelmes gondolatai. Nem csak ő vitte volna valamire.

– És kinek a hibája, hogy mégse fogja? – Csend. – Próbálkozz jobban, mert kifutunk az időből.

Az én lányom temetésén nem fognak semmiféle előre megírt, sablon szart felolvasni.

Ezzel hagyta magára fiát. Mert az mindig mindenkinek olyan egyszerűen ment. Őt otthagyni. Őszintén kicsit dühös volt Péterre; illetve nagyon dühös volt Péterre, azonban egy kis része kívánta, bárcsak Ő lett volna ott a hídon. Péterrel vagy Zsófival, teljesen mindegy. A legjobb az lett volna, ha mindhárman ott vannak. Vagy ha csak Ő.

Neheztelt Péterre, amiért egyedül őt hagyta hátra. Értette persze, hogy párkapcsolat, meg minden, de lányok ide vagy oda, attól még az Ő legjobb barátja volt. Egy legjobb barátot nem hagy csak úgy hátra az ember, főleg nem anélkül, hogy felkészítené arra, mi vár rá. Ebben viszont aztán semmiféle felkészítés nem volt. Egyik nap csak úgy döntött, hogy már a fasza ki van, úgyhogy miért is ne rántsa le magával Deda húgát egy hídról? Deda húgát, akiről különben az illetékesen kívül mindenki tudta, hogy semmit sem akart Pétertől attól a pillanattól fogva, hogy először megcsókolta. Végül is semmi baj, tényleg.

Szakítsa is szét a családot azért, mert az övének már mindegy.

Szakítsa csak szét Dedát is.

„Gyászbeszédek”, ütötte be aznap körülbelül hetedjére a böngészőbe. Folyton elfelejtette, hogy már megtette, ahogy azt is, hogy az egyetlen dolog, amit a reklámok közé ásva talált, az egy Gyakori kérdések-poszt volt. Nem arra volt kíváncsi, hogy kinek az apja szeretett rejtvényt fejteni, vagy volt villanyszerelő, Ő csak be akarta fejezni a két szöveget, és kész.

Egy héttel voltak az incidens után, a szülei még mindig nem engedték vissza a kollégiumba. Nem is tudott volna bemenni; már sehol se volt jó. Se otthon, se a koliszobában, se az iskolában, sehol. Mindenhol csak egy, néha két tátongó űr kísérte. A buszon, a nappaliban, a konyhában, a tányérok csörgésében – Zsófi. A kollégiumban, a tanteremben, a folyosón, a számítógép zúgásában – Péter. Állandóan csak ez. Zsófi, Péter, Péter, Zsófi, összevissza, rendezetlenül, folyamatosan.

A füleire nyomta kezeit, és addig szorította össze szemeit, amíg fényes firkákat nem látott maga előtt. Ha tényleg igaz, ha valójában fény lesz az emberből a halála után, akkor tudta, hogy Zsófi és Péter örökre ott lesz, a szemhéjai mögé zárva. Ott, ahol senki más nem látja őket. Elordította magát. „Haladj már, a Jóisten megáldjon!” – gondolta. És Ő tényleg haladni akart. Annyiszor, de annyiszor leült a gép elé, lenyomta a betűket, odaírta a szavakat, átolvasta százszor, sőt ezerszer; mindezt azért, hogy kitörölje az egészet. Hogy lehet egyáltalán beszédet mondani egy kurva temetésen? Mit tudsz mondani? Felsorolod, melyik évben milyen tanulmányi versenyt nyert, és hány nyári munkája volt? Hogy éppen ki volt a romantikus partnere? Egyikről sem hosszú a lista. Minek tárgyszerűen leírni az életüket? Nem egy kibaszott statisztika kell, nem számadatok, nem a száraz tények, azokra senki sem kíváncsi.

Deda semmiféleképpen sem fog statisztikát írni; de aligha tudna mást.

Eddig nem jött rá, milyen keveset tudott valójában másokról. A húgáról például azt sem tudta, ki volt úgy igazán a legjobb barátja, melyik volt a kedvenc ünnepe, vagy hogy mit gondolt az aktuális politikai helyzetekről. A legjobb barátjáról nem tudta, hol akart továbbtanulni, nem tudta, miért ragaszkodik ennyire szerencsétlen Zsófihoz, és a legkevesebb fogalma arról volt, miért tette azt, amit. Miért tette, és miért nem szólt neki?

A szövegekkel megtisztelni akarta őket, de rájött, hogy sose figyelt rájuk eléggé. Csak mondta és mondta, amit gondolt, de sokszor nem is azt, amit gondolt, hanem amiről hallotta, hogy valaki más gondolja. Feleslegesen pocsékolta el a szavait, ahelyett, hogy átadta volna őket másoknak.

Két hete, hogy megtörtént, ami, és egy hete, hogy Deda nem szólalt meg. Persze neki semmi baja nem volt. Tudott tisztán gondolkozni, nem éheztette magát tizennégy napja, nem volt dühös a világra, és érdekelte a szülei aggodalma. Természetesen. Tényleg próbálta értékelni az összes részvét-nyilvánítást, tényleg nem direkt akart felképelni mindenkit, aki hozzászólt, és tényleg nem akart elnémulni, de annyira kimerült már. Mégis kivel kéne megbeszélnie a dolgokat? Kinek kéne mondania, amit gondol, és mit gondol egyáltalán? Mit érez? Próbálta megírni, próbálta kiütni magából, próbált hetvenes évekbeli metálzene hallgatásával enyhíteni fájdalmán, de végül a lap üres maradt, a kézfeje véres lett, csendes sípszó zúgott fülében, és torkát fojtogatta a némaság. Nem jutott levegőhöz, nem tudott feljönni a felszínre. Le volt súlyozva, a lábára csatolt bilincsek telerakva; a bűntudat, a düh, az irigység, a gyász, a tagadás, és mindezek mellett még a fájdalom is, amit csak azért érzett, mert már nem is érzett semmit, mégis mindent érzékelt. Leginkább a magányt.

A magány egy büdös köcsög volt.

Eleinte volt min gondolkoznia. Mikor a baleset napján nem tudta, miért nem ért még vissza Péter a szobába, azon gondolkozott. Mikor másnap Liliék érdeklődtek a húga holléte felől, azon gondolkozott. Mikor a szüleik felhívták a hírrel, hogy megtalálták a két testet, azon gondolkozott. De gondolkozni sem lehet örökké. Nem lehet időtlen időkig ugyanazokat a köröket lefutni anélkül, hogy az ember megőrülne. Deda érezte, hogy kezd megőrülni, így lassan, gondosan változtatta át egész elméjét egy nagy betontömbbé. Olyan betontömbbé, amit soha semmi betörni nem tudott. Belezárta az összes gondolatot, a lefutott köröket, minden tényt és érzést, és már csak kívülről, a betontömb oldalait látta, amikor oda mert nézni.

– Még mindig se szó, se beszéd? – kérdezte Anikó. Fekete hajú, barátságos szemű nő volt, az a fajta, aki mindig egymással ellentmondásos mintájú sálat és hosszú szoknyát viselt. Kékre festett szemhéját kerek lencséjű szemüvege mögé bújtatta, így tartotta ölében lapjait és tollát az egyik fotelben ülve. Egész kedves nő volt különben, Deda mégis minden héten megbánta, hogy végül úgy döntött, megjelenik az alkalmon.

Megrántotta vállát. Úgy gondolta, ez elég válasz kell legyen. Nem értette, mi szüksége minden második nap agyturkászhoz járnia, amikor egyértelműen inkább van hátrányára, mintsem előnyére. Hülyeség az egész, Ő nem volt bedilizve. Inkább Pétert kellett volna idehozni, mielőtt mindent elbaszott.

A nő nagyot sóhajtva ivott bele starbucksos poharába, Deda csak megforgatta szemeit. Nem akart gonosz lenni, Ő tényleg nem, de ha egyszer gyűlölte az egész helyzetet, mit kellett volna csinálnia? Gyűlölte a hülye sálakat, a narancssárga foteleket, a műanyag poharat, amivel amúgy is inkább a Föld szennyezését segítik, minthogy bárkire is valóban hasson a benne lévő lötty.

Haza akart menni. Haza a koliba, haza a bulikba, haza a strandra, a kölcsönzőhöz. Haza, nyárra.

– Én tényleg megértem, Dávid. Nehéz helyzetben van most, borzasztó nehézben, de nem fog megoldódni egy kis Csendkirálytól.

Nem válaszolt. Nem látta értelmét.

Magára vette, hogy a halálesetek utáni napokban csak veszekedést kellett hallgatnia. A hír hallatán a szülei Péter szüleit kezdték okolni, amiért így elbaszták a gyereket, hogy másokét teszi tönkre. Erre nyilván jött a válasz, honnan kellett volna tudniuk, nem tehetnek róla, az ő fiuk is ugyanúgy meghalt, nekik is szar. Péter szülei is ölték egymást; hiszen mindig a másik hibája. Zsófiék szülei válaszokat kerestek, hogy lehetett olyan hülye lányuk, hogy belemegy ebbe, belement-e egyáltalán, látniuk kellett volna előre. Dedának akkor lett a legjobban elege, amikor az egész káosz közepéből őt emelték ki, mint a valódi hibás, hiszen, ha ő nincs, a két fiatal meg se ismeri egymást.

Ez nem érdekelte.

A vádak sohasem érdekelték igazán, az érdektelenség több sebet ejtett rajta. Úgyhogy igenis magára vette, amikor a húga és legjobb barátja halála után senki sem kérdezte meg, Ő hogy van. Nem feltétlen tartotta magát önzőnek, sőt. Tudta, mit gondolnak róla az emberek, hogy idegesnek és okoskodónak, leginkább hülyének látják, de gondolta, ha fenntartja a képet, a látszatot, legalább addig is figyelnek rá. Hiába tudták, hogy mindenhez van valami hozzáfűznivalója, minden egyes alkalommal meghallgatták. Úgy, ahogy, de figyeltek rá. Valakit mindig érdekelt.

Most már senki sem figyelt.

Nem volt, ki figyeljen. Önként hagyták ott. Direkt hagyta ott. Ez tette tönkre a legjobban.

Deda mindig gyávaságnak tartotta az öngyilkosságot. Gyáva dolognak, főleg, amikor fájdalmon és depresszión alapult, de mégis mindig megértette, miért hozná valaki ezt a döntést. Pétert viszont, bármennyire is próbálkozott, nem sikerült megértenie. Őt nem gyávának tartotta, csak önzőnek. Elmondhatatlanul önzőnek. Tudta, hogy nem depressziós volt, a fenébe is, mindent tudott róla. Azt is, hogy furcsán sokat gondolt a halálra. Nem úgy, mint mindenki más. Nem félelemmel, inkább csodálattal. Vággyal. Péter vágyott a halálra, ez volt a célja. Számtalanszor beszéltek erről, de nem gondolta volna, hogy tenni is fog bármit érte. Tényként volt kezelve, hogy számíthatnak egymásra, hát Péter miért nem gondolt Rá?

Már a legjobb barátja szemében is fontosabb volt a húga, mint Ő. Az egyetlen emberében, akiről tudta, sosem támadná hátba. De végül is, mit érdekelte ez Dedát? Ő nagyon jól elvolt, köszönte szépen. Elbulizgatott, mikor kivel piált és került ágyba, olvasta a mai híreket, de olvasta a háromszáz évvel ezelőttit is. Figyelte a teóriákat, az összeesküvés-elméleteket, kinek kellenek ezek mellé barátok, és a velük járó gondok is?

Mégis jöttek a gondok.

Amit a legjobban megvetett Péterben, az, hogy a húgát is elvette tőle. Az Ő húgát, Dedáét.

Dávidét.

Ehhez volt a legkevesebb joga.

Tudta, hogy mindent robbantani fog, tudta, hogy életeket tesz tönkre ezzel, mégis megtette.

Deda biztos volt abban, hogy Zsófi nem akart leugrani a hídról. Biztos volt benne, hogy tiltakozott, csápolt karjaival, próbálta eltolni magát Pétertől; egyszerűen csak alulmaradt. Az Ő húgát senki sem bánthatta volna, hiába mutatta, hogy nem érdekli. Neki kellett volna megvédenie, mégis tálcán nyújtotta a báránynak öltözött farkas kezébe.

 

23:54. Délután két óra óta ül ugyanazon Word-dokumentum felett, mint tegnap, vagy azelőtt, vagy azelőtt, és még mindig üresen tátong a fehér lap. Pislogás nélkül bámulja a villogó kurzort, mintha szemei üveggolyók lennének, és félő lenne, hogy ha nem csukja be vészesen gyorsan, kiesnek helyükről, és elgurulnak. Ki a konyháig, ahol hetek óta csak csapkodás és veszekedés megy, a nappaliba, ahova pár napja költözött ki apja, vagy a szülei szobájába, ahol az anyja zokog addig minden este, amíg viszont nem látja lányát álmaiban. Esetleg Zsófi szobájába, aminek ajtaja napok óta kulcsra van fordítva. Minden úgy áll, ahogy aznap hagyta.

Ha tudta volna, hogy már sosem rak rendet, nem hagyja szétszórva füzeteit, bevetetlenül ágyát, melltartóját és pizsamáját a földön. Mindig utálta a rendetlenséget. Tudat alatt vált rendetlenné. Deda megfejelte íróasztalát, és addig maradt úgy, amíg másnap fel nem kelt.

 

– Dávid, én nagyon türelmes voltam magával. Tudja, igaz? – tekerte le nyakából Anikó az aznapi pöttyös sálat. Deda bizonytalanul biccentett. – Épp ezért arra kérem, hogy valamit mondjon. Bármit, könyörgök! Semmiről nem kell beszélnie, amire nem áll készen, de úgy nem fog működni a munkánk, hogy minden alkalommal magamban hablatyolok, mint valami skizofrén.

Kis híján felnevetett. Milyen professzionális szakember, hogy életeket tönkretevő betegségek nevével dobálózik.

De utálkozhat Ő, amennyit csak akar, a lényeg attól ugyanaz.

Még egy embert hagyott cserben. Lassan tíznél jár.

 

Kiszáradt szemekkel bámulta a monitort. Megint. Még mindig.

– Nézz már rá! Mellette még egy hulla is egészségesnek tűnik, hát nem látod? Ne kínozd tovább! Jó lesz az egyik sablonszöveg, átírjuk, amit nagyon muszáj. – Deda anyukája ritkán kiabált. Annál ritkábban Miatta. Most mégis.

– Nem értitek meg, hogy neki kell megírnia? Ezt már megbeszéltük, eldöntöttük. Így lesz, és kész! – Az apja a fejét rázta.

Bárhol szívesebben lett volna, mint kettejük között.

– Nem hagyom, hogy tönkretedd. Attól, hogy Zsófival tragédia történt, Ő is a mi gyerekünk. Miért nem érdekel, hogy van?

– Pontosan tudja, hogy mindenről Ő tehet. Ő engedte a közelébe, pedig tudta, hogy idióta. Ő hagyta, hogy Zsófi vele legyen, pedig neki kellett volna vigyáznia rá. Bíztunk benne, és elbaszta. Ezt is elbaszta, ahogy mindig minden mást is, most viselnie kell a következményeket! – Teli torokból ordított. Deda érezte, ahogy szemei szúrni kezdenek, az anyja pedig nagy léptekkel kerülte ki és pofozta fel férjét.

Kezével a számítógép billentyűzete mellé csapott.

– Kibaszottul elegem van belőletek. Két percre, csak két percre, könyörgök, kussoljatok már be! Felfogtam, hogy az én hibám az egész, minden egyes kibaszott percben emlékeztetsz rá, hogy én tehetek róla. Mert nekem aztán tényleg kurva sok közöm van ahhoz, hogy Péter úgy döntött, hogy lerántja Zsófit arról a rohadt hídról, jövőbe látó vagyok, és tudtam előre, hogy ez lesz! Pont ezért engem nem is érdekel, nekem nem is fos ez az egész dolog, és nyilván engem avattál bűnbakká megint. Elhiszem, hogy neked szar volt a gyerekkorod, mert vertek otthon, de nem én tehetek arról, hogy csak engem sikerült összehoznotok tizennyolc évvel ezelőtt. Nem én kértem, hogy megszülessek! És mennyivel egyszerűbb lenne most, ha nem.

Otthagyta őket. Tudta, hogy baj lesz, hogy később még kap ezért, de már az sem érdekelte, ha kitagadják.

Remegő kézzel halászta ki zsebéből a félig üres cigisdobozt, és gyújtott rá egyre. Sétált. Ment, amerre a lába vitte, nem foglalkoztatta, hogy repültek mellette az órák. Nem akart otthon lenni, sehol sem akart lenni. Így hát volt mindenhol. Világéletében egy olyan gondolata sem volt, miszerint neki bármiféle problémája is lenne. Mentális, lelki, családi, szociális. Mindig elégedett volt azzal, ahogy éppen alakultak a dolgai, amíg szét nem esett minden.

Felült a fél háromkor induló buszra, majd a városba érve csatangolt tovább. Elment a kollégiumhoz, de a lábai a kapunál bentebb nem vitték. Felnézett a harmadik emelet, balról negyedik szobájának ablakára. Mintha nem lenne túl késő.

Elment az iskola elé, elszívott még egy szálat a szemben lévő parkban. Ment, amerre csak látott, amerre az éjszaka vitte. Nem bánta a távot.

Nem bánt semmit.

Bármerre nézett, ott voltak. Mindenhol ott voltak, mindenhol ketten, és önző módon a hiányuknál csak az fájt jobban, hogy ketten vannak. Nélküle. Most már örökre.

Deda sose tartozott sehova. Két otthona volt; az egyik Péter, a másik pedig Zsófi mellett. Most egymást vették el tőle. Csúnya gondolat, nagyon jól tudta, de ebben a helyzetben már úgyse volt semmi szép. Bántotta a büszkeségét, hogy Péter nem tőle kért segítséget. Hogy se szó, se beszéd, csak megcsinálta. Mindkettőjükért ölt volna, és ez a hála?

Ököllel vágott a mellette lévő épületbe. Nem érdekelte, minek a fala volt az, vagy hogy hol volt éppen. Addig ütögette a téglákat, amíg bőre fel nem szakadt, addig horzsolta tovább, amíg könnyek nem gyűltek szemeiben, és addig gyűltek, amíg egy hónapok alatt felhalmozott ordítás ki nem szakadt torkából. Mert nem, számára sosem volt „oké”, hogy a Zsófi és a Péter. Semmi sem volt oké július óta, és senkivel sem beszélt erről, mert senki sem kérdezte.

Zuhant, egyre és egyre lejjebb; a halálesetek csak a kegyelemdöfést adták.

Mélyről szakadt fel belőle az addig torkát fojtogató sírás. Nem szépen, nem halkan, nem csak könnyek folytak az arcán. Cifrán káromkodott, levegőért kapkodott, zokogott, mint egy kisbaba. Önmagát akarta, a régi önmagát. Meg a régi Zsófit, a régi Pétert és a régi szüleit. Az új csak annyiban másabb a régitől, hogy már nem az igazi. Nem tudta volna megmondani, pontosan mi baja, és mennyi, de azt tudta, hogy ezer évvel ezelőttnek tűnt az utolsó boldog perce.

Két órát ült ott. Az összes maradék cigijét elszívta, már a nap is kezdett feljönni. Visszament az állomásra; illetve visszaindult, de mikor észrevette, amit eddig sosem, másik irányba folytatta útját. Jellemző volt rá; annyira el volt veszve a részletekben, hogy gyakran nem látta a fától az erdőt.

A völgyhídra felérve bámult le a csendre. Kezeit maga mellett kinyújtva állt a minden felett, és lehunyt szemmel hagyta, hogy a szél ruhájába kapjon. Ha akarta volna, ha engedte volna – még Őt is lerántja onnan.

Háromnegyed hétre ért haza.

Az apja a kanapén, a nagyszobának ajtaja becsukva. A konyhában egy törött tányér. A húga szobája még mindig zárva.

Feldúltan ült gépe elé, és indulatokkal túlfűtve kezdte leütni a betűket. Tudta, hogy muszáj. Egy napja maradt.

Nem ment el Anikóhoz. Pontos terve volt a napját illetően, és bármennyire sajnálta, hogy cserben hagyja a nőt, nem érdekelte annyira, hogy máshogy tegyen. Viszont otthonról időben elment; kikerülte a kérdéseket.

Már kitanulta, hogy kell.

A kiruccanása után már nem aludt. Amint kész lett a szöveggel, kinyomtatta, és a konyhaasztalon hagyta. A megállapodás szerint kettőt kellett volna írnia, de örüljenek, hogy egyáltalán egyet befejezett.

Megint elment otthonról, mint aki sosem tért haza. Érezte magán az elvonás tüneteit, de nem volt kedve új doboz cigit venni. Nem érte meg.

Felült az első Veszprém felé induló vonatra, lábait a szemben lévő ülésre dobva. Akárhová utazott, így csinálta. Minden alkalommal rászóltak, volt, hogy le is szállították emiatt, de nem hagyta abba. „Neki nem parancsolgat senki.” Ez volt az általános mentalitása. Mindenkinek a tudtára is adta.

Éber szemekkel figyelte a mellette elsuhanó tájat, most nem hallgatott zenét. Felőle aztán lehetett volna háromnapos is az út, csend kellett.

 

A betontömbös technikája szétesni látszott.

Komótosan ment el a kempingig, nem sürgette senki. Itt most csak maga volt.

Ebben az évszakban már nem volt senki a kölcsönzőben. A vízibiciklik egymásra voltak pakolva, egy nagy ponyvával lefedve a garázsban, a csónakok a másikban. Deda pontosan tudta, melyik ajtót és hogyan kell feltörni, melyik szöget kell kifeszíteni, és melyik vízibiciklit kell kihozni.

Néhány nyárral ezelőtt, ugyanekkor jöttek le Péterrel. Akkor mutatta meg neki, hogy lehet bejutni a garázsba kulcs nélkül, és ugyanekkor nevezték ki a zöld, dinoszaurusz-mintás vízibiciklit kedvencükké. Azóta a festék megkopott, és egyedül nehezebbnek bizonyult kiszenvedni a járművet, mint akkor együtt. Hangosan karcolta végig az alját a kavicson, a festéket felsértve, míg a vízbe nem juttatta. Nem félt attól, hogy észreveszik; ilyenkor a kutya se jár a környéken.

Hidegen fújt a szél. Kabátja cipzárját összehúzva köhintett egyet, és a szél ráncigálta zöld járgányba ugrott. A jobb oldali pedálhoz ült; mindig Ő tekert jobboldalt. Hirtelen fázni kezdett, jobban, mint eddigi életében valaha. Elindult, be, minél bentebb és bentebb; mindegy, hogy mennyire messze, csak el mindentől, amit valaha ismert.

Tudta, hogy ez a leggyávább dolog, amit valaha tett; amire valaha is gondolt. Tudta, hogy Péter szülei keresni fogják azt az egy elveszett vízibiciklit, de azt is, hogy addigra már mindegy lesz. Tudta, hogy az apja dühös lesz, amiért kihagyja a temetést, és hogy az anyja aggódni fog. Tudta, nagyon jól tudta az egészet.

A betontömb szétesett. Nem értette, miért; széttört, megolvadt, berepedt, mindegy is.

Visszatértek a már ezerszer lerótt körök, a kérdések.

És ha volt valami, amit utált, akkor azok a kérdőjelek voltak.

Mert Deda ilyen volt. Ő mindig mindent tudott. Tudni akart, tudnia kellett, ezért hát addig gondolkodott, amíg rá nem jött.

Beletört a bicskája. A bicskája, a kése, a fejszéje, mindene.

Ő maga is beletört.

Kivetkőzött a kabátjából. Lassan tette a bal oldali ülésre, oda, ahol Péter ült mindig, majd kikötötte cipőfűzőjét, és lerúgta lábbelijét a pedál mellé. Kiburkolózott pulcsijából, és övét kicsatolva tolta le nadrágját. A pólóját, a kedvenc pólóját is levette. Azt, amit Zsófitól kapott a születésnapjára tavaly.

Az alsónadrágját is odatette, a kupac tetejére.

Kiroppantotta ujjait, és mély levegőt vett. Hagyta, hogy ugyanaz a szél, ami este a völgyhíd tetején kapott ruhájába, és alig egy órával ezelőtt rángatta a vízibiciklit, a haját is összevissza cibálja. Borsódzott a bőre a késő-téli hidegtől, de nem zavarta.

Hideg ujjaival simított végig arcán.

Szétnézett. Annyira messzire jutott, hogy hátranézve a part egy kicsinyített makettnek tűnt. Kezdett lemenni a nap. Előtte csak a víz hosszú, sík felszíne látszott, a túlpart sziluettje mögötte.

Sóhajtott.

Határozott mozdulattal lépett le a vízibicikli oldaláról, és hagyta, hogy betemessék a hullámok. Az oxigénhiány bebújt szervezetébe, majdnem annyira zavarta, mint a hideg, ami szerveiben keletkezett.

Kapálózhatott volna, kijöhetett volna levegőért, visszafordulhatott volna, hogy egyenesen hazáig meg se álljon, mikor halványan jelent meg előtte húga arca. Zsófi könnyes szemekkel, mosolyogva pislogott rá, amikor Péter lépett a lány mellé.

Felé nyújtotta kezét; és Deda egy pillanatig sem vacillált.

 

Nagyon kevés olyan ember volt, aki ne értette volna félre azt a jelenséget, ami Deda maga volt.

Nagyon kevesen próbálták.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Egy világ, amiből kitörölték a felnőtteket – Bencze Lilien Alexa befejezése a Völgyhídhoz

Az Európa Könyvkiadó középiskolásoknak szóló pályázata keretében Háy János Völgyhíd című könyvéhez készültek új zárlatok. Elsőként a Keszthelyi Vajda János Gimnázium tanulójának, Bencze Lilien Alexának az első díjjal kitüntetett írását.

...
Nagy

Háy János: Vidékre mennek a művészek

A Capa Központ új projektjében kortárs szerzők írnak szöveget egy-egy fotósorozathoz. A vöröstói művésztelep résztvevőit Barakonyi Szabolcs fotózta. Sorozatát Háy János írása kíséri, amit most teljes terjedelmében közölhetünk.

...
Percek az életünkből

Háy János: Kirándulás

Nem csinálunk valamit, kérdezte a férfi. Tavasz van, hétágra süt a nap és ez rendkívül alkalmas egy könnyed kirándulásra.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

5 empatikus készség, ami megmentheti a párkapcsolatodat

Nincs párkapcsolat konfliktus nélkül – a kérdés tehát nem az, hogyan kerüljünk el egy összezördülést, hanem hogy hogyan kezeljük együttérzéssel. Íme öt tipp egy egészségesebb kapcsolatért.

...
Zöld

8 meglepő tény arról, hogyan hat az olvasás az agyadra

Hogyan hat egy jó könyv a memóriánkra? Milyen pszichés problémákkal szemben segít az olvasás? Az olvasás jótékony hatásait gyűjtöttük össze nyolc pontban.

...
Zöld

Meg fogsz lepődni, hogy milyen régi a reggeli kávéd

Biológusok megfejtették, hogy az arabica kávé több százezer évvel ezelőtt, természetes kereszteződés folytán alakult ki. Könyvek hírek (és kávé) mellé.

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Tarolt az apa a TikTokon, aki telefon helyett könyvet adott a gyereke kezébe

A pár másodperces videó egy elmerülten olvasó fiúról rövid idő alatt a TikTok kedvencévé vált.

...
Gyerekirodalom

Hogyan lehet elmagyarázni egy gyereknek, hogy mi a háború?

Az ukrán házaspár, Romana Romanisin és Andrij Lesziv képeskönyve érzékenyen, de bátran mesél nehéz, mégis fontos témáról gyerekeknek, arról, hogy mit jelent, ha valahol háború van.

...
Gyerekirodalom

Mi lesz, ha kevered Tolkient a magyar népmesékkel?

A Tolkien-féle fantasy és a népmesék hangulata keveredik Magyar Katalin különleges könyvében, a Jeripuszban, melyben a gonosz legyőzése a cél.

A hét könyve
Kritika
Mindig van lejjebb: a trópusi pokolban a hős legjobb barátja egy háromlábú kutya
...
Podcast

Ezt senki nem mondta – Halász Rita: Anya vagyok és egy ember, aki meg fogja írni a második könyvét

Az Ezt senki sem mondta! című podcastsorozat témája az alkotás és a szülővé válás kapcsolata. A hetedik epizódban Ott Anna Halász Ritával beszélget.

...
Szórakozás

Viszály: kinek fáj jobban az árulás, Capoténak vagy a Hattyúknak?

Fényűzés, intrika, hűtlenség, egy megtörtént botrány, sztárszínészek –  a Viszály: Capote és a Hattyúk című sorozatban minden adott a sikerhez. Megnéztük.

Szerzőink

...
Vass Norbert

Mindig van lejjebb: a trópusi pokolban a hős legjobb barátja egy háromlábú kutya

...
Sándor Anna

A Mitágó-erdő sűrűjébe a hősök és az olvasók is belevesznek – 40 éves a modern fantasy mesterműve

...
Kolozsi Orsolya

A Bálnahullás letehetetlen thriller arról, mi van, ha véletlenül lenyel egy ámbráscet