Ha Jane Wilde-nak 1965 és 1990 között lett volna névjegykártyája, valószínűleg ez állt volna rajta: „A sofőr, a nővér, az inas, a felszolgáló és a tolmács – meg persze a szerető hitves.” A haszonélvező mindenesetben férje, a világhírű elméleti fizikus, kozmológus, író, egyetemi professzor és zseni, Stephen Hawking volt. Magyarul is megjelent Hawking első feleségének memoárja, az Utazás a végtelenbe – A mindenség elmélete, a visszaemlékezésekből készült film pedig csütörtökön debütált a magyar mozikban.
Hawkingnál már a házasságkötésük előtt amiotrófiás laterálszklerózist diagnosztizáltak, egyenrangú felekként induló kapcsolatuk pedig a betegség miatt lassacskán függőségi viszonnyá, sőt volt, amikor mester-rabszolga viszonnyá változott. Az orvosok úgy vélték, Hawkingot fertőző tűvel olthatták be himlő ellen egy korábbi párizsi útja alkalmával, és a gerincvelőjét megtámadó vírus is ennek az oltásnak a következménye. Mindössze két évet jósoltak neki, de ő eddig több mint 50 évvel élte túl a diagnózist. Wilde viharos tengeren hánykolódó csónakhoz hasonlította a házasságukat, a csónakot pedig a hetvenes évek végére már három gyerekkel, Roberttel, Lucyval és Timothyval is meg kellett osztaniuk. Állandó potyautasként a fizika istennője furakodott közéjük, aki megoldásra váró problémáival csábította el a családtól Hawkingot – általában sikeresen. A családnak folyamatos segítségre volt szüksége, hol utcán szembesétáló idegenekre a tolókocsival együtt 130 kilogrammot nyomó férfi emelgetéséhez, hol barátokra, akik a legnehezebb pillanatokban vigyáztak valamelyik gyerekre, még akkor is, ha pontosan tudták, hogy a bárányhimlős Hawking-csemete a saját gyerekeiket is megfertőzi majd. Hawkingék a betegség ellenére igazi partiarcnak számítottak, a vendégek egymásnak adták a kilincset koktélpartijaikon, fogadásaikon és vacsoráikon, melyek nagy részén általában a fizikus egy-egy újabb kitüntetését ünnepelték.
Jane Wilde Hawking: Utazás a végtelenbe - A mindenség elmélete
Fordította: Csáki Judit, Kelemen László, Libri, 2015, 488 oldal, 3990 HUF
Wilde a monoton és egyre több nehézséggel járó hétköznapokból a középkori spanyol költészethez menekült, és férje ápolása, valamint gyerekei nevelése mellett megszerezte a PhD-fokozatot. Választott témájáról Hawkingnak annyi volt a véleménye, hogy a középkorral foglalkozni épp olyan, mint kavicsot szedni a tengerparton. A lélekölő napi rutin mellett Wilde-nak férje családjával is meggyűlt a baja. „Ez a dolog, ami közted és Stephen között van”, emlegette házasságát anyósa, és amikor csak lehetett, újabb tüskéket helyezett el az asszonyban. Merev és szigorú férje halála után végül Isobel Hawking ellenszenve is elpárolgott, és a kétezres években levélben köszönt meg ex-menyének mindent, amit a fiáért tett. Hawking sosem panaszkodott a betegsége miatt, Wilde pedig, akinek a legsötétebb időkben még az öngyilkosság is megfordult a fejében, sosem gondolt arra, hogy valaha is elhagyja férjét. 1999-ben publikálta először memoárját, a Music to Move the Stars: A Life with Stephen-t, melynek bővített kiadása Travelling to Infinity – My Life with Stephen címmel jelent meg 2008-ban.
A könyv nemcsak a Hawking család legszebb és legsötétebb pillanatait mutatja be, de súlyos morális kérdéseket is feszeget. Meddig tart a lojalitás, és mikor kezdhet az ápolói szerepbe kényszerült fél a saját igényeire figyelni? Elég indok-e a magas intelligenciahányados vagy egy súlyos betegség ahhoz, hogy semmibe vegyük a törődést, és csak a saját érdekeinket tartsuk szem előtt? Hol ér véget a diszkréció és hol kezdődik az átverés? Hawkingék története újabb példa arra, hogy egy tartós betegség a közvetlen környezetből is beteget csinál. Mire a könyv végére érünk, könnyen olyan érzésünk lehet, hogy a mindenség ura egy manipulálható, érzéketlen és hálátlan hisztérika, aki a négy fal között tökéletesítette Isten-komplexusát. Íme 10+1 érdekes, szomorú, elgondolkodtató történet a könyvből:
Ravaszabb, mint Volpone
Jane Wilde és Stephen Hawking közös története egy olyan lányiskolában kezdődött, ahová fiúk is járhattak. Hawking hamar másik intézménybe került, ezért a fiataloknak nemhogy összebarátkozni, de még egymáshoz szólni sem nem volt idejük. A kissé különc fiú, akinek átható tekintetéről gyerekkora bálványa, Nelson admirális jutott az eszébe, 1962 nyarán került újra Wilde szeme elé, és egy átbeszélgetett londoni vonatút után a Soho egyik olasz éttermében az első randira is sor került. Mivel az étterem valószínűtlenül drágának bizonyult, hamar elindultak az Old Vic színház felé, ahol épp Ben Jonson Volpone című darabja volt műsoron. Mire a vacsorán és a színházon is túl voltak, Hawkingnak még arra sem maradt pénze, hogy buszjegyet vegyen, ezért szabadkozva megkérte randipartnerét, hogy fizessen, ám jegyvásárlás közben kiderült, hogy Wilde valószínűleg a színházban felejtette az erszényét. Az Old Vic főbejárata már zárva volt, ezért az oldalajtón surrantak be, és rögtön a kivilágított színpadon találták magukat. Miután kiélvezték a világot jelentő deszkákat, az erszényre is rábukkantak, de a nagy kaland közben rájuk kapcsolták a villanyt, így vaksötétben botorkálva kellett megtalálniuk a kijáratot. A kijárat meglett, az esküvőt pedig 1965 júliusában tartották.
A kedves Thatcher
Tanulmányai miatt Hawking egy cambridge-i kollégiumban, Wilde pedig Londonban töltötte a házasság első időszakát, a férfi diákéveinek végén azonban szükségük volt egy közös otthonra. A lakáskeresés nem ment túl könnyen, ezért néhány estét egy diákszállón kellett átvészelniük, ám végül beköltözhettek a Little St. Mary Lane 11. alatt álló, kicsit kopott, kicsit poros házba, kezdetben albérletbe. Mivel a lakás teljesen üres volt, az ifjú pár kénytelen volt mélyen a zsebébe nyúlni, hogy aznap este legalább aludniuk, és teát melegíteniük legyen min. Mire Wilde visszaért a vásárlásból, Hawking már megismerkedett következő évtizedeik egyik legfontosabb szövetségesével, a szomszédasszonyukkal, Thelma Thatcherrel, aki még egy széket is kölcsönzött nekik, hogy legalább az ifjú férjnek legyen min üldögélnie, amíg felesége feltálalja a vacsorát egy asztalként funkcionáló papírdobozra. Amíg Jane Wilde hét közben Londonban egyetemistáskodott, Thelma legalább olyan szigorúan felügyelte férjét, mint ahogy évekkel később névrokona irányította Angliát.
Stephen és Jane
A nő, aki megszegett minden cambridge-i szabályt
A Gonville és Caius College, aminek ösztöndíjasai közé Hawkingot is beválasztották, az egyetemi kápolnában mutatta be új kegyeltjeit. Az ösztöndíjkérelmet Wilde gépelte be még házasságuk ingázós időszakában Hawking kollégiumi szobájában, ráadásul egy tvisztbalesetnek köszönhetően törött kézzel. A bemutatkozó misére Wilde is elkísérte a férjét, és a tiszteletes tanácsára az orgona melletti karzatról figyelte az eseményeket. A tiszteletes később lehívta az asztalukhoz, ahol ő volt az egyetlen, aki nem viselt alkalomhoz illő öltözéket A főasztalnál sem nők, sem feleségek, de még egyetemi hallgatók sem foglalhattak helyet, és bárhogy is nézzük, a még Londonban tanuló Jane Wilde mindhárom kategóriát erősen kimerítette.
Túlcsorduló érzelmek
Hiába igényelt minden utazás hosszas tervezést és szervezést, Stephen Hawking mindenhová szeretett volna eljutni, ahová meghívták, legyen az Oxford, Moszkva, vagy az Egyesült Államok. Akkor is, amikor az utazásokkal már nemcsak ő és felesége jártak együtt, de három gyerek, egy súlyos rokkantkocsi és egy tucatnyi ápoló is. Első fiuk, Robert még alig volt másfél hónapos, amikor a család Seattle-be utazott. Az indulás napján különösen nagy volt a hőség, és amikor kiderült, hogy a gépük késve száll fel, Wilde elindult, hogy frissítőt szerezzen. Robertet az akkor már tolószékben ülő férje ölében hagyta, de az már nem jutott az eszébe, hogy egy kisbabának az iváson kívül egyéb szükségletei is vannak. Mire visszaért a váróba, a gyerek végigcsurgatta a szükségleteit apja nadrágján, be egészen a cipőjébe. A helyzetet egy reptéri nővér mentette meg, aki tisztába tette a gyereket, és közölte a légiirányítókkal, hogy a gép addig nem szállhat fel, amíg a család rendbe nem szedi magát. Váltásnadrágra viszont Wilde sem gondolt, így történt, hogy Stephen Hawkingnak nemcsak egyre növekvő hírnevét, hanem kisfia testnedveit is át kellett repítenie az óceánon.
Se kerék, se szőnyeg, se nyugdíj
Bár Stephen Hawking zsenialitásának híre már kontinenseket hálózott be, a család folyamatos anyagi és lakásgondokkal küszködött. Angliában Hawkingnak még egy olyan elektromos tolókocsiért is könyörögnie kellett, ami amerikai tartózkodása alatt rendkívül megkönnyítette a család életét. A kocsit végül nem a brit egészségügy utalta ki, hanem egy jótékonysági szervezet szerezte meg neki. Bár azok után, hogy az egyetem még akkor sem akart szőnyeget biztosítani Hawking irodájába, miután professzorrá minősítették, ez talán már nem is annyira meglepő. (Szőnyeggel ellátott iroda ugyanis kizárólag a professzoroknak járt – a szerk.) A fizikusért kezdetben nem rajongtak túlzottan Cambridge-ben, a fogadásokon például senki nem akart a családja mellé ülni, és az egyetem is csak akkor kezdett kitüntetett figyelmet fordítani felé, amikor megneszelték, hogy az Államokban is igényt tartanának elméjére. Hawkingot számos más kitüntetés után 1979-ben Lucas-professzorrá nevezték ki a matematikatanszéken, ő pedig köszönőbeszédében kijelentette, a fizika a végét járja. Úgy vélte, a számítógépek miatt a 20. század végére rajta kívül már egy fizikusnak sem lesz dolga, nyugdíjba vonulásának dátumául pedig 2009-et tűzte ki. A cambridge-i szabályok miatt 2009-ben tényleg vissza kellett vonulnia, igaz, csak Lucas-professzori teendőitől. A nyugdíjazás még 73 évesen sem fordult meg a fejében.
A Hawking család
Az egyistenhit sós könnyei
Mivel Wilde egyedül nem volt elég erős férje emelgetéséhez, úgy döntött, beköltözteti Hawking ösztöndíjasait a házukba, hogy legyenek a segítségére. Don Page Amerikából érkezett egy mélyen vallásos misszionárius-tanár családból. Tudományos karrierje ellenére erős hite volt, és ezt szerette is demonstrálni. A közös reggelikre általában Bibliával a hóna alatt érkezett, az ateista Hawking pedig kénytelen volt újsága mögé bújni a hittérítés elől. Bár Wilde hite erős volt, az erőltetés neki sem tetszett, ezért egy reggel megkérdezte Page-től, hogy kóstolta-e már a Marmite-ot. Az ösztöndíjas meg volt róla győződve, hogy egy ilyen színű étel csakis csokoládés lehet, ám hamar kiderült, hogy a fura krémnek olyan az íze, hogy a nyolcadik csapásnak is simán elmenne. Page nemcsak a reggelinél borzolta a kedélyeket a vallással. A harmadik Hawking-gyerek, a húsvéti Timothy születése után egy saját költésű verset adott elő Wilde-nak a kórházban, amelyben párhuzamot vont a feltámadt Jézus üres sírja, és az asszony szüléstől kiürült méhe közé.
A másik férfi
A kimerültség és a szellemi kóma elől Wilde a kórusénekléshez menekült. 1977-ben összebarátkozott az egyik kórus vezetőjével, a nála pár évvel fiatalabb Johnathan Hellyer Jones-szal, akinek felesége alig egy évvel korábban halt meg leukémiában. Ahogy egyre sűrűsödtek a találkozóik, a kapcsolatuk is úgy vált egyre szorosabbá, de amint mindkettőjük számára egyértelművé vált, hogy merre haladnak, Wilde közölte a férfival, hogy sosem hagyná magára férjét. Legnagyobb meglepetésére Jones nem hátrált meg, hanem megígérte, hogy a nőnek és családjának szenteli magát. Mivel Hawking tudta, hogy feleségének segítségre van szüksége, hamar elfogadta a férfit, és kezdetét vette hármójuk közös élete. Jones kezdetben csak esténként és hétvégén segített az asszonynak, majd Hawking első komolyabb rosszullétei után beköltözött az egyik hálóba, ám kapcsolata Wilde-dal sokáig plátói maradt. Az évek során kiderült, hogy tényleg komolyan gondolja az ígéretét – egészen 1990-ig, Hawking elköltözéséig a családdal maradt, és azon kevés emberhez tartozott, akitől a fizikus elfogadta a segítséget. A házaspár egyetlenegyszer beszélt Jones szerepéről, ám Hawking csak annyit mondott, hogy amíg neje őt is szereti, addig nincs kifogása a különös barát ellen. Bár Wilde bármikor elhagyhatta volna férjét, ő a végsőkig kitartott, és végül a fizikus döntött úgy, hogy mással akarja leélni az életét. Az asszonynak köszönhető az is, hogy Jones-nak végül sikerült beindítania zenei karrierjét. Míg egy műtét után lábadozott, a nő kibérelt egy próbatermet, felbérelt néhány barokk zenészt, és ezzel létrehozta a Jones vezette Cambridge-i Barokk Kamarazenekart.
Az arisztokrácia legnagyobb ellensége
Azok után, hogy Hawkingnak kétszer is sikerült áthajtania székével Károly herceg cipőjén, sejthető volt, hogy a család és az arisztokrácia kapcsolata nem lesz zökkenőmentes. 1982-ben Hawking megkapta a Brit Birodalom Rendje parancsnoki kitüntetést, ezért a család Londonba utazott. A nagy szervezésben Lucy lakkcipője otthon maradt, ezért a kitüntetés reggelét Wilde egy cipőboltban töltötte, ahol megvette az egyetlen cipőt, ami ráment a lánya lábára. Az akkor éppen fiús korszakát élő Lucy az otthon hagyott lakkcipőt egyszer sem vette fel, a Londonban vásárolt viszont hónapokig le sem szakadt a lábáról. Évekkel később egy felgyűrődött szőnyeg okozott kínos perceket a királynőnek. Hawkingnak egy újabb plecsni miatt volt jelenése a Buckingham-palotában, ám a királynőhöz vezető folyosó olyan keskeny volt, hogy a mindig minden problémát elhárító felesége a háta mögé szorult. A fizikus széke felgyűrte a folyosó szőnyegét, a királynő pedig ettől nagyon zavarba jött, de szerencsére egy udvaronc a segítségére sietett, és nem neki kellett lehajolnia, hogy elegyengesse az utat. A kínos jelenetet az uralkodó egy még kínosabb kérdéssel próbálta feledtetni. Mikor Hawking átnyújtotta neki Az idő rövid történetének egyik példányát, Erzsébet megkérdezte tőle, hogy a könyv olyan közérthető bizonyítéka-e a kutatásainak, amit akár egy ügyvéd is megfogalmazhatott volna.
A mindenség elmélete - előzetes
1985, a legsötétebb év
A Hawking család széthullása a nyolcvanas évek közepén kezdődött. Amíg Wilde és a gyerekek Belgiumban nyaraltak, Hawkingnak Genfben volt megvitatnivalója a CERN-fizikusaival. Az volt a terv, hogy a család Svájcban egyesül, ám mire erre sor került volna, Hawking minden addiginál súlyosabb állapotban került kórházba. Újra jelentkeztek a köhögőrohamai, és mivel a vele utazó segítőknek fogalmuk sem volt arról, hogy a köhögés nagyjából normális, orvoshoz vitték, és tüdőgyulladással gépekre kapcsolták. Miközben Wilde a svájci bürokráciával harcolt, hogy legalább legkisebb, önálló útlevéllel még nem rendelkező fiát engedjék vissza Angliába a szüleivel, az orvosok azt akarták tudni, hogy lekapcsolják-e férjét a gépekről. Wilde ebbe nem egyezett bele. A kórházba Borges Homokkönyvét olvasta a férjének, aki egy gégemetszés után elhagyhatta a kórházat, ám beszélni már soha többé nem volt képes. A tragikus genfi útról hazatérve Hawking huszonnégyórás ápolásra szorult, a kivagyi, mindent jobban tudó profi ápolónők pedig szépen lassan kórházzá változtatták a házat, és pokollá tették a család életét, akikre a zseni mögött csak másodrendű polgárokként tekintettek. Jelenlétüket a Hawking-gyerekek szenvedték meg a legjobban, Lucy kezéből például reggelente még az újságot is kivették, hogy a zseninek legyen mit olvasnia. (Lucy fiánál évekkel később autizmust állapítottak meg, így Wilde-re ápolói minőségben az unokájának is szüksége volt.)
Jane-nek
Bár Hawking a legtöbb köszönőbeszédből egyszerűen kifelejtette a családját, Az idő rövid története című bestsellerét feleségének ajánlotta. A könyv brit megjelenését 1988 júniusára tűzték ki, az amerikai kiadást viszont már tavasszal publikálni akarták, ám az amerikai kiadó az utolsó pillanatban bezúzni kényszerült a kinyomtatott példányokat. Hawking ugyanis olyan csípős megjegyzésekkel illetett néhány amerikai tudóst, hogy a kiadó félt a jogi következményektől. A második (illetve igazából az első) amerikai kiadásba viszont már belefért a fizikus ajánlása is, ami az elsőből (illetve a nulladikból) valamilyen hiba folytán kimaradt. A brit bemutató Jane számára nemcsak férje újabb sikere miatt volt emlékezetes, hanem azért is, mert övsömörrel küszködve kellett végigmosolyognia.
Mason és Hawking
+1 A másik nő
1990. február 17-én Stephen Hawking szó nélkül elhagyta családját. A költözésben új barátnőjének férje segített neki. Az új barátnő nem volt más, mint Elaine Mason, a legproblémásabb ápolónő, aki az évek során annyira átmosta Hawking agyát, hogy a férfi a családja ellen fordult. Az új barátnő férje pedig nem volt más, mint David Mason, az a mérnök, aki hordozhatóvá tette a berendezést, amivel a fizikus a gégemetszését követően kommunikálni tudott. A nő hamis ígéretekkel hitegette Hawkingot, és elérte, hogy a férfi elhiggye, rajta kívül senki sem képes rendesen ellátni őt. Mason miatt Hawking huszonöt év után még a pénzügyeit is a saját kezébe vette, leveleit, amiket eddig Wilde kapott kézhez, a tanszékre irányíttatta, az addig barátként, és hűséges segítőként kezelt Jones-t pedig bírósági végzéssel tiltatta ki a házból. Wilde még öt évig Hawking felesége maradt, mert bár különéltek, a válásra csak 1995-ben került sor. A fizikus a válás után pár hónappal feleségül vette egykori ápolónőjét, Wilde pedig hozzáment Jones-hoz. Bár erről Wilde memoárjában már nem esik szó, 11 évig tartó második házassága során Hawking különböző vágásokkal és zúzódásokkal gyakori vendég volt az Addenbrooke kórházban, és a sérülései miatt többször rendőrségi vizsgálat is indult. A férfi végig tagadta, hogy második feleségének köze lenne a sérüléseihez. 2006-ban a Mason-románcnak is vége lett, és Hawking újra szóba állt első feleségével, akivel azóta is baráti a kapcsolatuk.
