Závada Péter: Ólom tollpihék [PNL70]

Ólom tollpihék 

A 70 éves Parti Nagy Lajosnak 

Péter izgalmakkal teli gyomra akkorára zsugorodott, mint egy teniszlabdának. Gondolatai épp hőn szeretett mesterén morfondíroztak, bizonyos Lajoson, aki

irodalmi értelemben mintegy apja helyett is apja volt. 

A szerethető szakállú férfi ugyanis, aki nem mellesleg elismert költőóriás, néhány napon belül kerek számot fog betölteni, hamarosan hetvenedik életkorát tapossa. 

Péter mellkasát, mint ólom tollpihék, megannyi aggódó sóhajtás súlya nyomta. Nincs mese: föl kell köszöntenie Lajost úgy emberileg, mint szakmailag, hogy a férfi érezze, mennyire hálás neki. Hogy szalad az idő, mintha könnyű fecskeszárnyakon - gondolta tűnődve, mintegy csak úgy, maga elé, az asztalon elterpeszkedő levesnek. 

Lajostól tanult mindent. Hogyan kell váltig a nyelv szemével gondolkodni, mindig egy csipetnyi derűvel, mégis fáradhatatlanul tágítva a személyest egyetemessé. A férfinak, akinek utánozhatatlan nyelve oly sok generációnak szolgált fontos ugródeszkául, kétségtelenül sokat köszönhetett. Például szabad szellemiségét, mellyel Péter nyiladozó kamaszkora óta sose mulasztott el barackot nyomni a karótnyeltség szigorú kobakjára. 

Mialatt ezeken járt az esze, csak ült a laptopjába süppedve, és a képernyőbe temette arcát. Feszt azon tűnődött milyen velejéig adekvált köszöntyűt rittyenthetne mesterének? Mondja-e neki, hogy mennyire fontosak voltak neki kemény kezű szavai, és ahogyan azokat a férfi épp időszerű helyen, kíméletesen, ám lényeglátóan tanítványának beszúrta, valamint más, jószándékú szögeket, melyeket a fejébe ütött akár évekkel későbbi megfontolásra is. 

Vagy inkább mestere humorát emelje ki színes személyisége közül, mely oly sok olvasóját derítette már széles kacajra Pécstől Budapestig? Esetleg számoljon be számára arról, miként tanítja őt immár az egyetem diákjai között is, újbóli tanítványainak érdeklődő örömére? Ez biztos mosolyra fakasztaná a szimpatikus korú férfit. Aztán Péter hirtelen sugallattól vezérelve csatasorba állította elkalandozó jókedvét, gondolatait az ihlet tintájába mártotta, és körmölni kezdett a képernyőre.

“Ment volna dunai hajósnak, 
Isteni dumája Lajósnak: 
szép mentőcsónakja 

Partra nem vontatna, 
S a túlélést mondhatnánk bajósnak.” 

Vagy: 

“Ősz halántékodon púder játszik, 
De kérünk, a nótánkat húzd el táncig!
Mint wurstel, ha dzsúzt spriccel, 
Szóljon e wurlitzer, 
S élj soká, Lajos, biz’ hundertzwanzig!”