Petőfiről ma már viszonylag közismert, hogy annak idején nagyon tudatosan építette az imázsát, a róla kialakított kép viszont az elmúlt évtizedekben óhatatlanul becsontosodott, megülte a por. Így aztán az iskolás gyerekek többségének ő lett a Nagy Halott Költő, esetleg érettségi tétel, memoriter. Éppen ezért könnyen kialakulhat az emberben a benyomás, hogy ismeri a költőt, határozott véleménye van az életmű egyes darabjairól, de pont Petőfi200-sorozatunk (melyben írókat, költőket kérdeztünk saját Petőfi-képükről) mutatta azt is, mennyire változatos, sokszínű, izgalmas, esetenként eltérő módon gondolkodhatnak az egyes alkotók Petőfiről. Az idei bicentenárium mindenesetre jó alkalmat kínál az újragondolásra is, maga az évforduló pedig kicsit megbolygatni látszik a Petőfi-kultusz körüli állóvizet, és a gyerekkönyvkiadók viszonylag sok olyan könyvvel jönnek elő, amelyeknek az a célja, hogy kicsit közelebb hozzák a költőt a gyerekolvasókhoz.
A Tilos az Á új antológiája azért jóval a kisiskolás kor fölött célozza be olvasóit, ebből a szempontból klasszikus fiatal felnőtt irodalomként kategorizálható (erre a korosztályi/műfaji besorolásra egyszerűen nincs jó magyar szó – az ifjúsági kicsit talán elavult, a kamasz definíciótól meg pont az érintett korosztály megy a falnak). Mindent összevetve a történetek többsége mindenképp feltételez valami előzetes tudást a költőről, egyfajta képet, amelyet aztán minden szerző ízlése és vérmérséklete szerint rombolhat, módosíthat vagy épp cizellálhat. A Költővel nem járnék tizenöt szerző petőfis, a költőhöz kapcsolódó, róla szóló írását tartalmazza.
Az már első olvasásra nagyon érezhető, hogy
más-más optikával közelítettek a szerzők a témához.
A szóválasztás nem véletlen, mert akárhogy csavarjuk, Petőfi sokszor egyfajta absztrakcióként jelenik meg a közbeszédben vagy épp az oktatásban. Inkább idol, mint hús-vér ember – szándéka szerint az antológia ezen is próbál árnyalni. Mindenesetre a petőfiség (mint téma, inspiráció, kiindulópont) sok szempontból már-már kimeríthetetlennek tűnik, így aztán a szerelmes, a forradalmár, a verselő Petőfi képe is egyaránt felbukkan a kötet lapjain. Viszont egyik sem vadonatúj toposz, hiszen ez nagyjából megegyezik azzal, amit a magyarórákon tanulunk, a kérdés inkább az, hogy mi mihez tudunk kezdeni vele az iskolai kötelező körökön kívül – a kísérlet tehát itt válik igazán érdekessé.
Ez a kérdés izgatta szemlátomást a szerzők egy részét is: Gévai Csilla S te, barátom? című novellájában például a költő nemcsak arra csodálkozik rá, „milyen sületlenségeket hordtak össze életemről jó másfél száz év alatt”, de magának a nyelvnek a változása is meghökkenti, ami persze rögtön magával hozza azt is, hogy vajon ki fogja így olvasni majd a műveit. Gévai Csilla Petőfije a maga vívódásaival még talán közelebb van a fejünkben élő költőképhez, amivel viszont szakítani látszik Rojik Tamás időutazó Petőfije (Petőfi összehoz). Utóbbi a Rákóczi úti lakásában fogadja az interjúra érkező – jelenbeli – diákot, majd két kérdés között rástartol, elüldözve ezzel a lányt. Rojik Petőfije ráadásul egy olyan közszereplő, aki nagyon tudatosan használja a közösségi oldalakat („Hetente nyomja a szelfiket, meg az új verseket (…)”), kihasználja a hírverést, nem áll távol tőle a legendagyártás sem, ezzel pedig teljesen új, digitális dimenzióba emeli azt a Petőfit, aki szintén nagyon tudatosan rendelte meg a maga idején a saját portréképeit.
A piedesztál itt tehát már remeg,
akárcsak Cserna-Szabó András történetében, amelyben egy teljesen hétköznapi pasas képe bontakozik ki egy teljesen banális szituációban: a Júlia című novellában ugyanis egy fogadóba tér be a fiatal Petőfi-házaspár, ahol már nincs konyha, a katasztrófát pedig a cselédlány próbálja elhárítani azzal, hogy felajánlja, összedob ezt-azt (leginkább fura puliszka-variációkat), amivel csak annyit ér el, hogy az őrületbe kergeti Sándort. És ha már piedesztál: Balássy Fanni Petőfije (Igazából százhatvankettő) egyenesen a talapzatról lép le, amikor megelevenedett szoborként azzal szembesül, hogy mennyire torz az emberek fejében élő költőkép. Hogy a termete kicsi, a verse rémes, a felező tizenkettes meg „lejárt lemez” – jelen és múlt ütközik megint, akárcsak Kiss Judit Ágnes írásában (A harminchatezredik követő), ahol Petőfi instaköltőként születik újra. És persze ott vannak azok a novellák, ahol a költő személye vagy épp a márciusi forradalom momentuma csak szőrmentén jelenik meg, és a fókusz sokkal inkább az áldozati szerepből való kilábaláson (Miklya Luzsányi Mónika: Cserebogár), az önálló akarathatárok feszegetésén (Mészöly Ágnes: Vigyázó szemetek), a szerelmi vívódáson van (Bendl Vera: Egy fél mell meg a szabadságháborúk), vagy éppen azon, hogyan lehet egyedül megküzdeni az életünkben keletkező hiányokkal (Kalapos Éva Veronika: Petőfi kenyér).
Kétszáz éve született Petőfi Sándor, akinek verseit már egészen kiskorukban megismerik a gyerekek. Nem csoda, hogy az emlékévben számos olyan könyv jelent vagy jelenik meg, amelyek nekik szólnak, a gyerek vagy kamaszolvasókhoz igyekeznek közelebb vinni a költőt és műveit. Legújabb Könyvesblokkunkban ezek közül válogattunk.
Az alternatív valóságok mindig is az írók kedvenc játékterepei közé tartoztak, és ez most sincs másként: Nényei Pál (A békés Petőfi) egy érzelmeiben, feszültségeiben sokkal visszafogottabb március 15-ét vetít elénk, ahol a márciusi ifjak fogócskáznak a Múzeumkertben, Petőfi pedig nem a Nemzeti dalt szavalja el, hanem egy szerelmes versét, amely legfeljebb értelmezési vitákat robbant ki a pesti polgárság körében. Alternatív fikciós univerzum tárul fel Baráth Katalin Sherlock & Sándor című novellájában is, ahol a Baker Street detektívje egy titokzatos csomag után kutat – a nyomozás tétje pedig nem más, minthogy vajon túlélte-e a segesvári csatát Petőfi. Ugyancsak emlékezetes Szabó Borbála írása, amelynek már a címe is árulkodó (Júlia Petőfije): ebben az univerzumban Szendrey Júlia az elismert költő és ünnepelt forradalmár, akinek férje (Petrovics Sanyi) a háztartást vezeti, idejét gyerekeinek és feleségének szenteli, írásra legfeljebb csak akkor gondolhat, ha elvégezte napi teendőit. A Júlia Petőfijében a nőkkel szembeni összes előítélettel és gömbölyűre koptatott közhellyel (függetlenül a kortól, valamint attól, hogy milyen társadalmi csoport tagjai, milyen háttérrel vagy végzettséggel, vagyonnal rendelkeztek) ezúttal a társadalmi szerepvállalástól eltanácsolt férjnek kell szembesülnie. Hiszen itt nem Júlia az, aki a gyereknevelés és a háztartás vezetése között a lopott órákban verset ír, hanem Sanyi („Oh, bár születtem volna Nőnek, hogy kilátásom legyen a Művészetben komolyan vétetni!”). Petrovics/Petőfi így aztán kisbolygóként kering az elismert művészfelesége körül, akinek fényéből rá is hárul valamennyi, mégis mindig az árnyékban marad.
A kötet írásait olvasva mindenesetre
feltűnő, milyen sok írásban bukkan fel Szendrey Júlia alakja,
ami nyilván összefügg azzal is, hogy az elmúlt években – különösen Gyimesi Emese kutatásainak köszönhetően – változóban van a köztudatban élő Szendrey-kép, és a költőfeleség szerepén túl mind nagyobb figyelmet kapnak az írásai is. Ez a motívum amúgy felbukkan Wéber Anikó Képek a falon című novellájában is, amelynek iskoláslány – nem mellesleg pedig költő – hősének épp Szendreyből kell felkészülnie: Sarolta az osztály céltáblája az úgynevezett furasága, a kívülállósága, a versei miatt, és a kívülről rákényszerített skatulyából épp a költői életútra való rácsodálkozások, meglepetésszerű felismerések segítik kitörni. És ugyancsak Júlia a központi alakja Molnár T. Eszter verses elbeszélésének: a Doktor Júliában összeolvad Szendrey és Juliska alakja, a disztopikus parafrázisban a főhős(nő) Pető Sanyi után epekedik, aki elindul dél felé, arccal a nagy ismeretlennek, majd nyoma vész. Szende Juliska lesz az, aki sok év múltán utána indul, és sok-sok megpróbáltatás, kaland meg klónozás után révbe érni látszik.
Jó játék ez, ahogy a többi is: a Petőfi-képünk nem feltétlenül módosul radikálisan a Költővel nem járnék elolvasása után, a novellák inkább kapaszkodókat kínálnak, amelyek segíthetnek rácsatlakozni több ponton is az életműre – akár kevésbé ismert versek, vagy az életpálya kevésbé ismert momentumainak felvillantásával. A befogadást mindenképp segítik Herbszt László monokróm illusztrációi (melyek színvilágát csak a borítón robbantja szét egy kis magenta). A képektől nem idegen az absztrakció meg némi popkulturális utalás sem, amibe még az is belefér, hogy Szendrey Júlia magyar Rosie the Riveterként álljon a forradalmi tömeg élére.
Nyitókép: pagony.hu