A+
Pavel Brycz: A pátriárkák letűnt dicsősége
Európa Könyvkiadó, 2012, 424 oldal, 2465 HUF
Fotó: Bobál Kati
Elnyerte a Jiří Orten-díjat, ő volt a Cseh Állami Irodalmi díj legfiatalabb kitüntetettje, a cseh írók közül különösen Michal Ajvazt ajánlja, mostanában Philip Roth A Portonoy-kór című könyve a kedvence, és azt tervezi, hogy legközelebb Kertész Imrét olvas. Budapesten 13 éves korában járt először, ha iszik pár pohárral, az is előfordulhat, hogy dalra fakad a verseit megzenésítő Zdarr zenekarral, és akkor is remek beszélgetőpartner, ha mindketten az anyanyelvünkön beszélünk, de egyikünk sem érti, mit mond a másik.
Regényes korcsolyázás a 20. század jegén, írta Pavel Brycz A pátriárkák letűnt dicsősége című könyvéről egyik cseh kritikusa. Óvatosnak kell lennünk, ha túl bátran merészkedünk a jégre, könnyen a fagyos vízben találhatjuk magunkat, identitásukat vesztett férfiakkal, gyászba beleőrült nőkkel és tudtuk nélkül halálos ítéleteket aláíró kisfiúkkal körülvéve. A mágikus realizmus és a posztmodern ad randevút egymásnak a Berezinko család kvásszal, vodkával és vérrel folyó történetében, ami egy szájjal megejtett heréléssel kezdődik, és a National Geographic-kal ér véget. Közben kitör a második világháború, felrobban az atombomba, Csernobil, és a munkatáborból az alkoholizmusba menekülő családapa mája. Ami elromolhat, az el is romlik, a boldogság pedig a kutyát sem érdekel, vallja Brycz, és kérlelhetetlenül gyilkolja hőseit, legyenek azok ártatlannak tűnő felnőttek, lelki sérült kiskamaszok, vagy elszenesedett arcú nácik. Pont, mint a nagy és sötét 20. század, amikor az emberek a saját gyermekeikből laktak jól, és a nászéjszaka lepedőjét mellbelőtt menyasszonyuk vérével festették vörösre. A groteszk anekdotáktól néha felfordul a gyomrunk (Nádas Péter elégedetten bólogat a távolban), mégis egyre nagyobb dózisban óhajtjuk a szerző szatirikus humorát, és még hősei balsorsa is ismerősnek tűnik valahonnan.
Az első magyarul megjelent könyvének bemutatójára Budapestre érkező íróval beszélgettünk Esterházyról, a kérdésről, ami csak a nőket érdekli, és arról, hogyan is kell kimondani a nevét.
A regény elején két olyan fényképről esik szó, amelyek a történetet ihlették. Ezek a fotók a családi archívumból valók?
A csoportképet a nagyapám kapta az otthonmaradt rokonaitól, számomra ismeretlen falubeliek vannak rajta. Tőle, mint a nyugatra szakadt közülük valótól próbáltak pénzt kérni, hogy a pénzből kutat tudjanak ásni.
És a másik?
Másik? Egy pillanat, van nálam egy cseh kiadás, meg kell néznem, hogy mi is volt a másik. (kutat a hátizsákjában, majd előveszi a könyvet) Á, már emlékszem. A másikat egy németek által elhagyott házban találtam, és fogalmam sincs, hogy kit ábrázol, de úgy éreztem, hogy beleillik a történetbe, amit el akartam mesélni. Apám történetébe. (Pavel Brycz apját Rolandnak hívják, pont mint a regény egyik főszereplőjét – a szerk.)
Furcsa lehet egy 2003-ban megjelent könyvet tíz évvel később bemutatni.
Igazából már 1994-ben elkezdtem írni. Nem szoktam évente elolvasni a saját könyveimet, azért nem is emlékeztem a képekre. (nevet) A cseh kiadás borítófotója viszont egy fotósbarátom, Karel Cudlín munkája. Ez a barátom elém rakott egy nagy doboznyi fotót, és mondta, hogy válasszak. Rögtön tudtam, hogy ezt a képet akarom. Egy olyan férfit ábrázol, aki a saját kezével épített fel egy templomot.
Az, hogy a családregény műfaját választottad, mennyire tekinthető identitáskeresésnek?
Abszolút annak tekinthető. A vezetéknevem annyira ritka Csehországban, hogy apámon és rajtam kívül más nem is viseli. Általában ki sem tudják ejteni. Amikor elkezdtem írni a történetet, még nem volt internet. Ma már könnyebben menne a családfakutatás, és biztos kiderülne, hogy még rengetegen élnek ezzel a névvel.
Hogyan ejtik helyesen?
Brics. De mindenféle változattal találkoztam már. (nevet) Apám nem nagyon beszélt a múltról igaz, én sem nagyon kérdeztem. A családommal Csehország Szudétavidékére, Mostba költöztünk, aminek a lakossága nagyrészt németekből állt. A háború után az összes németet kiűzték, vagy ahogy a csehek mondják, kitelepítették. Körülbelül 3 millió emberről van szó, minden üresen maradt utánuk. Rövidesen özönleni kezdtek a vidékre az „aranyásók”, akik beköltöztek az elhagyatott házakba, amit onnantól a saját tulajdonuknak tekintettek. Ez nagyon sokáig tabutémának számított. A német katonát ábrázoló fényképet is egy ilyen elhagyott házban találtuk egy barátnőmmel. Aztán amikor 18-19 éves lettem, apám egyre több történetet osztott meg. Politikai fogolyként ő is raboskodott a Jáchymov munkatáborban, de amikor kérdezgettem, csak annyit mondott, hogy sokat kellett dolgoznia, és erről soha többé nem akart beszélni.
A Berezinko család huszadik századából mennyi a saját történeted?
Nekem is voltak olyan rokonaim, akik a Vöröskereszten keresztül akartak kapcsolatba lépni velük. Apám nem igazán akarta, engem viszont nagyon érdekelt a múlt. A regény valós elemekből építkezik, és aminek nem ismertem a hátterét, azt kitaláltam. De ezek a valós elemek is főleg olyan történetek, amiket másoktól hallottam. Már ők is beleépítették a saját, népmesei elemeiket, és ahogy terjedt a sztori, egyre több ilyen elem került bele.
Olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy te egy nagy mesemondó vagy, aki esténként leül a kandalló elé, és órákon keresztül be nem áll a szája, miközben a gyerekei csillogó szemmel hallgatják. Tényleg így van?
Igen, azt hiszem. És nagyon büszke vagyok arra, hogy mesélő lehetek.
Gyerekkönyveket is írsz. Máshogy mesélsz egy gyereknek, mint egy felnőttnek?
Ha felnőtteknek írok, akkor mindig azt akarom, hogy oldjanak meg valamit. Felvetek egy problémát, ami érdekel, és próbálom rávezetni az olvasót, hogy foglalkozzon vele. Nem akarok tanmesét írni, úgyhogy a gyerekeknél csak az a cél, hogy szeressék a figuráimat, élvezzék a történetet, és hallgassák is végig.
Hogyan lett a nagy mesélőből író?
Nagyon szerettem olvasni, és miután rájöttem, hogy a könyveket is csak hús-vér emberek írják, úgy döntöttem, hogy én is megpróbálkozom eggyel.
A regény lapjairól mintha Hrabal szelleme is visszaköszönne.
Hrabal hatalmas példakép, és bár egy ideig nagyon közel voltunk egymáshoz, sosem találkoztunk. Amikor Prágában éltem, ő elég sokat járt az Aranytigrisbe, amitől alig egy sarokra volt a színművészeti egyetem, ahová jártam. Viszont találkoztam olyanokkal, akik az asztaltársaságához tartoztak, és az fantasztikus volt.
Hrabalon kívül mely írók voltak még hatással rád? Nekem a mágikus realizmus, és a posztmodern nagyjai jutottak eszembe. Marquez, Murakami, Kafka, vagy akár Nádas Péter és Esterházy.
Marquezt nagyon szeretem, vagy például Günter Grass A bádogdob című könyvét. Esterházy-t alig egy éve ismertem meg, a Kis magyar pornográfiát olvastam tőle. Bár rá nem mondanám, hogy inspirált, de azt hiszem, egy súlycsoportban vagyunk. Olvastam még a költő, Imreh András írásait is, akivel egy időben közös albérletben éltem Prágában.
A regény egyik központi témája, hogy a férfiak elfelejtenek férfinak lenni, és nem tudnak megfelelni a velük szemben támasztott szerepeknek. Szerinted mi egy mai férfi szerepe?
Ezt a kérdést főleg nők szokták feltenni. (nevet) Ilyenkor mindig őszintén megmondom, hogy nincs rá kész válaszom. Sokkal könnyebb lenne férfinak lenni, ha lenne egyetlen általános séma, aminek meg kell felelni, de sajnos nincs ilyen. (nevet) Mindig két, általam nagyon szeretett komédiával szoktam érzékeltetni a férfiszerepek változását. Az egyik a Van, aki forrón szereti, a másik meg az Alul semmi.
Televíziós és rádiós forgatókönyveket is írtál. Ez honnan jött?
Találkoztam egy volt egyetemi tanárommal, és ő ajánlott be. Később felhívott egy nő a rádióból, én meg elmeséltem neki egy történetet a telefonban. Imádta, és megkért, hogy csináljak egy sorozatot. Ez egy gyerekállatkertől szólt, amibe olyan gyerekek kerülnek, akik állattá változtak. Mindig valamilyen sérelem miatt történt az átváltozás, például a szüleiknek nem volt idejük foglalkozni velük. Később eljött értük a gyerekállatkert igazgatója, ám amint megoldották a problémát, visszaváltoztak emberré. Ebből könyv is lett, a rádióban pedig híres cseh színészek olvasták fel a fejezeteket. Aztán a tévébe is elküldtem az írásaimat. Rábólintottak, és amikor megkérdeztem, hogy ki fog ebből forgatókönyvet csinálni, akkor mondták, hogy hát te. (nevet) Mindig is szerettem volna forgatókönyvet írni, úgyhogy megcsináltam.
Azt nyilatkoztad, hogy a könyvesboltok még a két díj elnyerése után sem érdeklődtek a könyveid után, ezért üzenetekkel kellett bombáznod őket, hogy megtudd, tartanak-e valamit, amit te írtál. A hatodik könyved után ugye már nincs szükség erre?
(nevet) Tényleg ezt mondtam volna? Biztos épp tele volt a hócipőm. Így történt, de azért ma már nem mondanék ilyet. (nevet)
Te is dolgoztál szövegíróként. Sosem jutott eszedbe, hogy saját magad promotáld a könyveidet?
(nevet) Erre általában rá szoktak kérdezni. Írhatnék saját reklámot, de ilyen esetben mindig valamilyen érdekazonosságnak kell lennie a felek között. Vagy nagyon sokba kerül, vagy valamilyen barterüzletet kell kötni cserébe. Tévéshow-kban nyilatkozni, mindenhol nyomni a saját könyvem, ezt nem akartam csinálni. Ez egy kiépített ügynöki munka, inkább meghagyom nekik.
