Nyáry Krisztián: Curriculum Vitae
2012-ben 40 éves voltam. Nem volt könyvem, semmi alapom nem volt rá, hogy írónak nevezzenek, arra pedig főleg nem, hogy én írónak nevezzem magam. Mégis meghívtak a Margó Fesztiválra. Nem volt logikus dolog, úgyhogy utólag megpróbálom felfejteni az odáig vezető ok-okozati láncot.
1977-ben 5 éves voltam, és nagycsoportos. Anyám úgy gondolta, hogy remek helyem lenne a Rippl-Rónai utcai otthonunktól három sarokra lévő Bajza utcai általános iskolában. Ennek az iskolának két kunsztja volt: volt benne egy orosz tagozat és egy ének-zene tagozat. Utóbbi a Kodály-módszer egyik hazai módszertani központjának számított: nem véletlen, hogy anyám örült volna, ha ide járok. A bejutáshoz sajnos felvételizni kellett. Az énektanár kérésére teli torokból elénekeltem a Csipkefa bimbóját. Kertelés nélkül közölte a diagnózist: „a gyereknek erős, de kellemetlen hangja van”. Megeshetett a szíve anyámon, mert tüstént ajánlotta neki az orosz tagozatot.
Anyám elfogadta a fausti alkut.
Az eset hatására csalódtam a zenészekben és a szövegek felé fordultam.
1981-ben 9 éves voltam és orosz tagozatos általános iskolás. Elszántan igyekeztem minél kevesebbet tanulni oroszul, de kiderült, hogy elég könnyen memorizálok szövegeket. Így aztán én lettem a versmondó kisfiú, aki az ugyancsak a Bajza utcában található szovjet követség november 7-ei és április 4-ei ünnepségein kisdobos nyakkendőben az iskolai kórus után orosz verseket szaval. Az egyes versszakok jelentését nagyjából elmondták nekem, a szavakat korlátozottan értettem. Ezúttal egy, a nagy honvédő háborúból hazatérő szovjet katonáról volt szó a versben. A refrénjét, amely szerint hősünk esőben, szélben még mindig csak megy előre a nagybetűs Úton – пора в путь, пора в путь – olyan átéléssel mondtam, hogy egy sok kitüntetéses tadzsik bácsi sírva fakadt, majd a műsor végén magához ölelt és aranyfogas szájával megcsókolt. Az esetnek két következménye lett: hiteles alakításomért nyelvtudás nélkül is ötös lettem oroszból, valamint megértettem, hogy az irodalommal legjobb csendben foglalkozni.
1987-ben 15 éves voltam és irodalmi-drámai tagozatos gimnazista Szentesen. Egy hosszabb intenzív kampánynak köszönhetően kerültem oda, amit otthon folytattam azért, hogy Budapesttől távol nyüzüge kamasz helyett egycsapásra életerős, független, felnőtt férfi legyek. Úgy terveztem, hogy irodalmi tudásomnak köszönhetően fogok hatást gyakorolni a nyilvánvalóan hasonló érdeklődésű lányokra. Mindjárt az első héten kiderült, hogy Szentesnek is két kunsztja van: a drámai tagozat és a vízipóló-válogatott.
Rá kellett döbbennem, hogy a tápláléklánc csúcsán nem az irodalomkedvelő 15 éves fiúk állnak.
A kötelező úszásórán például a vízipólósok megálltak medence partján lévő tusolók alatt, beszívták a levegőt, 45 percen át bent tartották, és unottan nézték a medencében úszó lányokat, akikre eredetileg nekem kellett volna kedvező benyomást tennem. A lányok opálos szemmel bámulták a vízpárába burkolt izmos testeket, és én levontam a tanulságot, hogy más pályán kell versenybe szállnom. Rájöttem, hogy olvasni nem elég, intenzíven fejleszteni kell a verbális készségeimet is. A táplálékláncban ugyan ettől sem jutottam jelentősen előre, de a pályaívem kirajzolódott.
1993-ban 21 éves voltam, és magyar irodalom–művészettudomány szakos egyetemista Pécsett. Egy tanárom azt javasolta nekem és pár csoporttársamnak, hogy induljunk az irodalmi OTDK-n, mert ha jó helyezést érünk el, akkor ösztöndíjat kapunk. Ez elég vonzó ígéret volt. Egy csoporttársnőm némi hezitálás után kijelentette, hogy az egyik akkor igen divatos kortárs költőről fog írni, és ehhez interjút is készít majd a neves szerzővel. Tanárunk nyilvános dicséretben is részesítette ezért, kiemelve előttünk példás ügybuzgalmát. A mélyinterjú olyan jól sikerült, hogy csoporttársam átjelentkezett Pécsről az ELTÉ-re, a dolgozatot ugyan végül nem fejezte be, viszont a költőhöz költözött.
Eldöntöttem, hogy a magam részéről kizárólag régóta elhalt szerzőkkel fogok foglalkozni, azokkal biztos nem kell összeköltözni.
1998-ban 26 éves voltam és tanársegéd a pécsi egyetem irodalomtörténeti tanszékén, valamint „fogalmazó 2” besorolású köztisztviselő a budapesti városházán. Utóbbi helyre úgy kerültem, hogy egykori egyetemi kollégám, egy szorgos filozófiatörténész lett ott a sajtófőnök, aki felhívta a figyelmemet rá, hogy nem tudok rövid mondatokat írni, csak hosszú tudományos körmondatokat. „A rövid mondat a lényeg” – mondta, és én rögtön szembe kívántam nézni ezzel a fájó hiányosságommal. Először ünnepi beszédet kellett írnom a maláj legfőbb szultán tiszteletére. Rövid mondatokban. A maláj legfőbb szultánnal később a Liszt Ferenc téren találkoztam. Előbb a Bajza utcai általános iskola gyermekkórusa énekelte neki a Csipkefa bimbóját, majd egy kamarás ezüst tálcán átnyújtotta neki az általam írt beszédet maláj fordításban, amit az uralkodó tüstént olvasgatni kezdett, mialatt az őt magyarul köszöntő főpolgármestert hallgatta. Őfelsége arcán fájdalmas mosolyt láttam felcsillani. Ez önmagában is összehasonlíthatatlanul intenzívebb visszajelzés volt, mint amit egyetemi kollégáimtól tudományos konferenciákon addig összesen kaptam. A hatást a rövid mondatoknak tulajdonítottam.
2012-ben 40 éves voltam és kommunikációs igazgató egy pr-cégnél. Vagy pr-igazgató egy kommunikációs cégnél, nem emlékszem pontosan. A kanapén ültem otthon, és egy potencianövelő gyógyszer áldásos hatásairól kellett volna közleményt fogalmaznom. Ahelyett, hogy a hazavitt munkámmal foglalkoztam volna, hagytam, hogy a feladatok szépen átcsapjanak a fejem felett, tőlem aztán lankadhatott az egész ügy.
Ehelyett kis történeteket kezdtem írni magyar írók és költők magánéletéről.
Ezek olyan írók és költők voltak, akiknek nem kellett vízipólósokkal megküzdeniük az érvényesülésért. Ezért az életük igen szerencsétlenül alakult, ámbár végül bekerültek a tankönyvekbe. Igyekeztem rövid mondatokat használni, és elkerülni az olyan fogalmazásmódot, aminek hatására bármilyen aranyfogú háborús veterán megpróbált volna megcsókolni. A maláj főszultán mosolyára gondoltam. Így lettek olvasóim.
Nem sokkal később Valuska Laci megszámolta az olvasóimat a facebookon, és felhívott, hogy jöjjek el a második Margó Fesztiválra. Szóval, így kezdődött az egész.
